Az Államvédelmi Hatóság irányítása alatt szovjet mintára 1950-ig négy központi internálótábort állítottak fel Magyarországon: Recsken, Kistarcsán, Tiszalökön és Kazincbarcikán. Ezek mellett számtalan kisebb tábort és kényszermunkatelepet működtettek országszerte. A leghírhedtebb intézmény címét a recski tábor vívta ki magának. Az 1950 és 1953 között üzemelő lágerben több mint 1500 rabot tartottak fogva és dolgoztattak embertelen körülmények között. A viszonyok a Szovjetunió kényszermunkatáborainak világát idézték. A tábort 1950-ben a Szociáldemokrata Párt jobboldalinak titulált letartóztatott tagjaival kezdték el felépíteni. Hamarosan egykori katonatisztek, egyházi személyek, az ország egykori politikai vezetői és számos antikommunista személyiség csatlakozott az „alapító rabok” sorához.

Antall József megállapítása teljesen helyénvaló, hiszen hasonló gyakorlatra Magyarországon, de még a térségben sem volt példa a totalitárius diktatúrák kora előtt. Az ÁVH-s őröknek volt egy szállóigéje: „A rabokkal nem kell elszámolni”. Mindezt komolyan is vették: a megerőltető kényszermunka és az elégtelen ellátás mellett napirenden voltak a verések, a kínzások, többek között bevett gyakorlat volt a gúzsbakötés alkalmazása, amelyet a visszaemlékezők szerint az őrök némelyike kifejezetten örömmel és szadista lelkesültséggel végzett.

A recski kényszermunkatáborból 1953. szeptember 18-án szabadult az utolsó fogoly. Az Internálás termében látható csille a tábor foglyainak emlékét idézi.