Magyarország második világháborús történetének kevésbé ismert epizódja, hogy az Egyesült Államok hadseregének légiereje (U.S. Army Air Force) és a brit Királyi Légierő (Royal Air Force) egyaránt több stratégiai terrorbombázást hajtott végre a Magyar Királyságban található célpontok ellen. A bombázások 1944. április 3-án kezdődtek, ekkor a 379 nehézbombázóból[1] álló kötelék első ízben bombázta Európa egyik legszebb fővárosát.
„A második hullám borzalmas volt. A pince, mint egy hajó, úgy imbolygott. Én akkor nem féltem, de azóta minden zavaró repülésre összerezzenek.”
Végh Irma, 18 éves[2]
A stratégiai bombázások sajátossága – amit a magyar sajtó és az amerikai légierő felsővezetése szintén a találó „terrorbombázás” kifejezéssel illettet –, hogy a szőnyegbombázás módszerét alkalmazták. Így nem csupán katonai objektumok, vasúti csomópontok és üzemek estek annak áldozatául. Jellemző volt, hogy a bombaszőnyegek „elcsúsztak” a légvédelmi tűz, a magyar és német vadászrepülők támadásai, az időjárási körülmények vagy éppen a brit éjszakai támadások során alkalmazott célmegjelölő bombák pontatlansága miatt. Egy gyakran ismételt példa erre: a Ferencvárosi pályaudvar egyik támadásakor a bombaszőnyeg egészen Soroksárig elhúzódott. Ezek a bombák tehát nem kímélték a civil épületeket, a lakóházakat, kórházakat, és a közműveket sem.
Tévhit, hogy 1944. áprilisában azért került sor Magyarország bombázására, mert 1944. március 19-én a Margaréta hadművelet során a Harmadik Birodalom csapatai megszállták Magyarország területét. Az 1943. január 14. és 24. között tartott casablancai konferencián Churchill brit miniszterelnök és Roosevelt amerikai elnök megállapodott abban, hogy egy összehangolt bombázóoffenzívát indítanak Németország – és majd, ha eljön az ideje – annak szövetségesei ellen. Ennek az összehangolt bombázóoffenzívának (Combined Bomber Offensive) egyik lépcsőjén foglalt helyet Magyarország. Hamarosan megkezdődött a tervezés, az angolszász hírszerzés egy listára gyűjtötte össze az ország területén található katonai, olajipari, infrastrukturális célpontokat.[3] A Magyar Királyság stratégiai fontossága nem volt kérdés. Hazánk összekötő kapocs volt a Balkán, illetve a romániai olajmezők és a náci Németország között. Kiépített vasúthálózattal rendelkezett, az országot keresztülszeli a Duna, illetve olaj- és hadiipara sem volt marginális.
Magyarország és a térség országainak bombázását az amerikai 15. Légi Hadsereg és a brit Királyi Légierő 205. Nehézbombázó Csoportja hajtotta végre a megszokott forgatókönyv szerint: éjszaka a britek, nappal az amerikaiak pusztítottak. Ezek az egységek az olasz Puglia régió, azon belül főként Foggia és Cerignola környéki repülőtereken állomásoztak, innen indultak bevetéseikre. Nem válogattak az eszközökből. Alkalmaztak repeszbombákat – jellemzően repülőterek és légvédelmi rendszerek ellen –, aknahatású rombolóbombákat, időzítő szerkezettel ellátott bombákat, amelyek akkor robbantak, amikor a légoltalmisok próbálták menteni a romok között ragadt embereket, valamint 2-3000 °C égési hőfokú gyújtóhasábokat is.[4] A Magyar Királyi Honvéd Légierő pilótái és a Luftwaffe keleti vadászvédelmi szektoráért felelős erők, illetve a földi telepítésű légvédelmi ütegek kezelői hatalmas túlerővel néztek szembe. A méltán híressé vált 101. „Puma” vadászosztály pilótái bármennyire is hősiesen küzdöttek, a Magyarország felett zajló légiháborút nem nyerhették meg. „Ekkor éreztem meg először, hogy ez a kis ország képtelen lesz ezeket feltartóztatni. Olyan sokan vannak és olyan magabiztosak! Olyan messziről jönnek, mérnöki pontossággal célra repülnek” – fogalmazta meg Tobak Tibor „Puma” pilóta. [5]
Az angolszászok természetesen nem csak a fővárost, hanem más, stratégiailag fontos nagyvárost is támadtak. Ateljesség igénye nélkül: Debrecent ötször, Győrt tizenckilencszer (főként a Messerschmitt Bf-109-esek gyártására is képes győri Magyar Waggon és Gépgyár miatt), Miskolcot négyszer, Pécset háromszor, Szegedet nyolcszor, Szombathelyt pedig tizenhat alkalommal. Légicsapás pusztította Nagyváradot, Kolozsvárt és Újvidéket is. Ha alaposabban utánajárunk, akkor azt láthatjuk, hogy az amerikaiak és britek által bombázott települések között találjuk Budafapusztát, Szilsárkányt és Zalahalápit is.[6] Ennek egyszerű a magyarázata: nem egy esetben történt, hogy egy-egy gép elszakadt a kötelékétől, vagy a bombák beragadtak a bombatároló kamrában, s mivel bevetésről a szabály értelmében a bombázók „üresen” térhettek vissza bázisaikra, ezektől úgy szabadultak meg, hogy azokat véletlenszerűen lakatlan területre vagy kisebb településekre szórták le.
Ahogy a keleti front egyre nagyobb részén vonult át az országnak, az angolszász akciók is egyre inkább az ország nyugati területeire koncentrálódtak. A környező országokat tekintve Magyarország lett a negyedik „legbombázottabb” ország, Olaszország, Ausztria és Románia után. Ám, míg a felsorolt országokat már 1943-ban módszeresen rombolták a bombaszőnyegekkel, Magyarország „csak” 1944. április eleje és 1945. március vége között tapasztalta meg ezt a fajta pusztítást. Az országra így is összesen mintegy 22 ezer tonna tömegű bomba esett.[7] Nemcsak az ország, a főváros is kiemelt figyelmet kapott: az amerikai 15. légi hadsereg Bécs, Ploiești és Linz után Budapestre dobta a legtöbb robbanó szerkezetet, több, mint 8 ezer tonnányit.[8] Az angolszász bombázások során több ezer honfitársunk vesztette életét és sebesült meg, a főváros lakosságának egyharmada kényszerült arra, hogy elhagyja lakóhelyét, és ekkor még senki nem sejthette, milyen lesz Budapest ostroma.
Farkas Sebestyén Lőrinc
Borítókép: Fortepan/National Archives
[1] Kevin A. Mahoney: Fifteenth Air Force Against the Axis. The Scarecrow Press, Plymouth, 2013. 85-86. o.
[2] Idézi: Ablonczy Balázs: Az utolsó nyár. Magyarország 1944. Jaffa Kiadó, Budapest, 2024. 120. o.
[3] Bővebben: Kovács Zoltán András: A Magyarország elleni stratégiai bombázóhadjáratot támogató brit-amerikai hírszerzési tevékenység (1943–1945). In: Hadtörténelmi közlemények, 2021/4. 901-946. o.
[4] Bővebben: Pataky Iván–Rozsos László–Sárhidai Gyula: Légi háború Magyarország felett I. Zrínyi Kiadó, Budapest, 1992. 225-247. o.
[5] Tobak Tibor: Pumák földön-égen. Egy vadászrepülő kalandjai. Háttér Lap- és Könyvkiadó. Budapest, 1989. 93. o.
[6] Pataky Iván–Rozsos László–Sárhidai Gyula: Légi háború Magyarország felett II. Zrínyi Kiadó. 1992. 251-254. o.
[7] Oláh András Pál: Az amerikai légierő Budapest elleni légitámadásai a II. világháború idején. In: Belvedere Meridionale, 2019/3. 102. o.
[8] Richard G. Davis: Bombing the European Axis Powers. Air University Press. Maxwell Air Force Base, Alabama. 541. o.
