1953. március 4-én a szovjet kormány bejelentést tett a rádióban, amely szerint Sztálint március 1-én szélütés érte. A hivatalos közlemények szerint az agyvérzés beszéd- és eszméletvesztéssel járt. Jobb oldalára lebénult, szíve és tüdeje sem működött megfelelően. Ezek mellett biztosították a szovjet népet, hogy Sztálin megfelelő orvosi kezelésben részesül.^[2]

Sztálin fiatalkorából több betegséget, azok nyomait hozta magával. Arcán megmaradtak az ötéves korában átvészelt feketehimlő nyomai, bal kezének defektusa miatt katonai szolgálatra alkalmatlannak nyilvánították.^[3] Karjának és vállának abnormális fejlődésére több okot hoztak fel: szánkózás vagy birkózás közben bekövetkezett baleset, míg az egyik elterjedt vélekedés szerint elütötte egy lovaskocsi. Betegségének azonban genetikai okai is lehettek.^[4]

A második világháborút követően a gyors öregedés, a leépülés jelei mutatkoztak Sztálinon. Egyre kevesebbet tartózkodott a Kremlben, igyekezett megszabadulni tisztségeiből adódó kötelezettségeitől. Gyakori hangulatváltozásai egyre kiszámíthatatlanabbá tették.^[5]

1953. február 28-án Sztálin a kreml-i belső kört – Malenkov, Berija, Bulganyin, Hruscsov – a Moszkvához közeli dácsájába hívta vacsorára, akik csak másnap hajnalban távoztak. Hruscsov szerint a diktátor jó hangulatban volt. Szokás szerint minden nap először délelőtt 11 és 12 óra között érkezett utasítás Sztálintól, ám másnap ez elmaradt. A személyzet furcsának találta, de hívás nélkül nem mertek belépni a szobájába, így vártak.^[6]

Végül csak este 10-kor mentek be Sztálin szobájába, ekkor látták, hogy a diktátor magatehetetlenül feküdt a padlón, érzékelte a körülötte lévő embereket, de már nem tudott kommunikálni. Orvosi segítség későn, csak 2-án reggel érkezett, érthető módon, hiszen nem volt könnyű szabadlábon lévő orvost találni. Azok akik korábban kezelték Sztálint, mind börtönben voltak. A kiérkező orvosok ugyan próbáltak segíteni rajta, de a felállított diagnózis alapján már ekkor biztos volt, hogy a főtitkár menthetetlen.^[7]

A „négyesfogat” folyamatosan Sztálin betegágya mellett őrködött, valamint megkezdték a hatalomátvétel előkészítését. Berija először megtiltotta, hogy állapotáról tájékoztatást adjanak ki, így az agyvérzésről csak március 4-én értesült a társadalom. „Mélységes aggodalmunkban egynek érezzük magunkat a szovjet néppel, lelkünkkel mindnyájan ott vagyunk nagy tanítónk és felszabadítónk betegágyánál.”^[8] – olvashatták a Szabad Népben. A március 4-i bejelentés után a keleti blokk államaiban mindenhol részletes tájékoztatást adtak a kezeléséről, betegségéről.

Másnap Sztálin állapota tovább romlott, végül este 21 óra 50 perckor meghalt. Halála után több teória is született, amely szerint a diktátort meggyilkolták. Ezek közös eleme, hogy a belső kör, elsősorban Berija volt érdekelt Sztálin eltávolításában, bizonyítani viszont egyik feltételezést sem lehet. „Örökösei” felosztották maguk között a pozíciókat, de a közöttük lévő hatalmi „egyensúly” nem tartott sokáig.^[9]

A sztálinvárosi Sztálin Vasmű dolgozói munkaszünetet tartva némán állnak Sztálin temetésének időpontjában, 1953. március 9-én (Fortepan / Bojár Sándor)

Halála után megkezdődött az enyhülés, a terror visszafogása a Szovjetunióban és a megszállt országokban. Magyarországon is követni kellett a szovjet példát, így itthon is változások következtek. 1953-ban Rákosi Mátyást Moszkvába rendelték és szembesítették az ország katasztrofális helyzetével. Pártfőtitkári pozícióját megtarthatta, de kormányfői tisztségéről lemondatták, helyét Nagy Imre vette át.^[10]

Közkegyelmi rendeletet,a nehézipar erőltetett fejlesztésének felfüggesztése, a kényszerkollektivizálás leállítása, a törvénytelenségek felszámolása került a politika napirendjére. A kiadott amnesztiarendelet azonban nem volt teljeskörű, sokan továbbra is börtönben, vagy az internálótáborokban maradtak. A kitelepített személyek nem térhettek vissza otthonaikba.^[11] Ezekkel párhuzamosan zajlottak azok az intézkedések, amelyek az életszínvonal javítását célozták meg, mint például az általános béremelés, a fogyasztási cikkek – ruházat, élelmiszerek – árának mérséklése.^[12]

Az átmeneti enyhülésnek a külpolitikai fordulatok, a szovjet belharcokban bekövetkezett változás vetett véget. Rákosi visszatért, a diktatúra ismételten szigorodni kezdett. Az elégedetlenség 1956-ban a forradalom kitöréséhez vezetett.

Lakatos Dorina

 Borítókép: Arcanum Digitális Tudománytár

^[1] Moszkva népe búcsúzik a nagy vezértől. In: Szabad Nép, 1953. március 8. 1. o.

^[2] Joshua Rubenstein: The last days of Stalin. Yale University Press, New Haven–London, 2016, 1. o.

^[3] Kolontári Attila: Sztálin utolsó napjai, betegsége és halála. In: 1953. Sztálin halott, Szerk: Müller Rolf, ÁBTL–Kronosz Kiadó, Budapest–Pécs, 2025, 17. o.

^[4] Stephen Kotkin: Sztálin. A hatalom paradoxonai 1878–1928. Századvég Kiadó, Budapest, 2025, 50. o.

^[5] Kolontári, i.m. 21. o.

^[6] Rubenstein, i.m. 7-9. o.

^[7] Kolontári, i.m. 28-30. o.

^[8] Kormányközlemény Joszif Visszárionovics Sztálinnak, a Szovjetunió Minisztertanácsa elnökének és az SZKP Központi Bizottsága titkárának betegségéről. In: Szabad Nép, 1953. március 5. 1. o.

^[9] Kolontári, i. m. 35–36. o.

^[10] Gyarmati György: A Rákosi-korszak. Rendszerváltó fordulatok évtizede Magyarországon, 1945–1956. ÁBTL–RUBICON, Budapest, 2013, 329. o.

^[11] Marschal Adrienn: Sztálin halála. In: „Ma demokráciát, holnap szocializmust”. A diktatúra kiépülése és működése 1944–1956, Szerk: Házi Balázs – Jónás Róbert – Nagymihály Zoltán – Rapali Vivien – Strausz Péter, RETÖRKI, Budapest, 2022, 270-274. o.

^[12] Gyarmati, i.m. 334. o.