„Az esperes nagy belső szobájában tértem magamhoz. Az üvegek kitörtek, az ablakok bedeszkázva, az ágyban nem volt semmi, csak a csupasz deszkák, azon feküdtem. Az egyik orosz volt rajtam. Hallottam, ahogy a mennyezetről egy női hang csapott le: anyu, anyuka! – kiabálta. Aztán rájöttem, hogy az én hangom az, én kiabálok. Mikor rájöttem, abbahagytam, csöndesen, mozdulatlanul feküdtem.”^[1]

Polcz Alaine

Néhány nappal a bukaresti fordulat után a szovjet egységek átlépték a magyar határt: augusztus 26-án az Úz völgyében, másnap az Ojtozi-szorosnál. Hamarosan az első székelyföldi települések is a megszállók kezére kerültek: szeptember 8-án Sepsiszentgyörgy, szeptember 9-én Kézdivásárhely. Jellemző volt, hogy egy-egy település elfoglalása után annak férfilakosságát romeltakarításra hivatkozva elhurcolták, így történt ez az említett településeken is. Két nappal a megszállás után Kézdivásárhelyből a férfiakat a foksányi gyűjtőtáborba hurcolták, így 6000 lakosából mindössze másfélezer maradt. De ugyanez a forgatókönyv zajlott le a többi nagyobb helységben is, ahogy a front keletről nyugati irányba haladt. Egy hajdúböszörményi szemtanú – aki végignézte, ahogy rokonait elvitték –, így emlékezett vissza: „Három napja volt az orosz katonaság a városban, amikor kezdték összeszedni az embereket. De nemcsak a férfiakat, gyerekeket is. Volt közöttük több 16-17 éves, még 13 éves is. Hiába sírtunk, könyörögtünk, csak terelték őket kifelé a puskával, kit a házból, kit az udvarról egy szál ruhában, élelem nélkül, úgy, ahogy éppen voltak.”^[2]

A mintegy 700 000 honfitársunkat közvetlenül érintő tragédia, amire a köznyelv „málenkij robotként” hivatkozik központi utasításra történt. 1944 őszén a szovjet vezetés parancsot adott az etnikai tisztogatásra Kárpátalján, hogy a terület Szovjetunióhoz csatolása zökkenőmentesen történjen. Kiadták a szigorúan titkos 0036. számú parancsot, amely elrendelte a 18–50 éves német és magyar nemzetiségű, hadköteles személyek összeírását, majd hadifogoly-gyűjtőhelyekre „kísérését”, így nagyjából 40 ezer magyar férfit hurcoltak el a területről.^[3] Ezt követte nem sokkal később egy másik hírhedt parancs, a 0060-as, amely december 22-i kiadása eredetileg a svábok „mobilizációját” jelentette, de sok esetben a magyarországi németeken kívül német nevű magyarok, német nevű zsidó származásúak és magyar nevű magyarok deportálását is jelentette.^[4] Mindezeken túl Budapest felszabadítása is eredményezett egy nagyobb „hadifogolyhullámot”, amivel a város ostromának elhúzódását kívánták bizonyítani, ennek során egyészen 1945 tavaszáig civilek tömegeit hajtották keletre.

Ahol a szovjetek megvetették lábukat, tömeges zabrálások kezdődtek. Ennek is volt egy hivatalos formája, egy rendelet, amit a Szovjetunió Minisztertanácsa alkotott 1944-ben, ez alapján „különleges osztagok” fosztották ki az ország pénzintézeteit, bankjait, amit azzal indokoltak, hogy visszaveszik „mindazon értékeket, amelyeket a fasiszta német állam és csatlósainak hadseregei elhurcoltak a szovjet hazából.”^[5] A civilekkel szembeni rablásokat nem adták parancsba, arról nem született rendelet. A velük szembeni fosztogatásokat nem kellett megindokolni, egyrészt mert tudomásuk szerint kollektíve bűnös emberektől vették el a karórát, a biciklit, a bútort, a baromfit, esetenként az éppen viselt ruházatot, másrészt pedig a magántulajdon fogalma majdhogynem ismeretlen volt a szovjet katonák számára.

A nőkkel – és esetenként férfiakkal – szembeni nemi erőszak rendszeres volt a frontátvonuláskor és azt követően is. Magyarországon a szovjetek által elkövetett szexuális abúzusok száma máig nem meghatározott. Egyes becslések 50 és 200 ezer közé teszik azokat, akik az erőszak ezen formájának estek áldozatául.^[6] Ezeket a számokat főként a nemibeteggondozókban kezeltek és az abortuszon átesettek eseteiből lehet kikövetkeztetni, ezt ugyanakkor nagyon nehéz pontosan kiszámítani. Egyrészt sokan voltak, akikkel több alkalommal és többen erőszakoskodtak, másrészt az asszonyok és leányok nagyon sok esetben a családjuk előtt sem merték elmondani, mi történt velük. Voltak, akiket a gyalázatos cselekedet után meggyilkoltak. Palányi Mária, aki a szovjetek érkezésekor 14 éves volt, élete legfelkavaróbb emlékét így idézte fel: „A csata másnapján feltartott kézzel közeledett egy magyar katonaruhában lévő nő, karján egészségügyi karszalaggal. Azt kiabálta, hogy »nekem jönni kellett!«. Az oroszok elfogták, elvitték a parancsnokukhoz. Ezek után többé nem láttam élve, de harmadnap az utolsó háznál, a patakban ott feküdt a széttépett holtteste, tanúja voltam. Az emberek, akik tudták, mi történt, azt suttogták, hogy rengeteg katona megerőszakolta, majd, hogy ne mondhassa el senkinek, a két bokájára kötöttek egy-egy kötelet, azok végére pedig két lovat. Még élt, amikor a lovakat ellenkező irányba elindították.”^[7]

Ezen brutális cselekedetek híre gyorsan terjedt, ezért a nők különböző módszerekkel próbálták elkerülni a gyalázatot. Voltak, akiket elbújtattak, voltak, akik jutazsákot húztak magukra, ruhájukat kibélelték, hogy púposnak tűnjenek, arcukat pedig szénnel dörzsölték be, hogy minél kevésbé tűnjenek kívánatosnak. Egyes esetekben ez sikerült, de egy ittas állapotban lévő, sok éve frontkatonaként szolgáló katonával szemben az idős asszonyok és a fiatal leányok is védtelenek voltak.

1945 áprilisában Magyarországon véget értek a hadműveletek. Május elsején tömegek ünnepelték a „felszabadítást”, aznap a főváros több pontján – a Gellért, a Szabadság és a Vigadó téren – emlékművet avattak a szovjet hősök emlékére. Elkezdődött a dicsőséges szovjet katonák hősies tetteinek és a hosszú múltra visszavezethető magyar–szovjet fegyverbarátság propagálása. Bár az emberek örültek annak, hogy a háború véget ért, ugyanakkor mindenki tisztában volt vele, hogy az új megszállók milyen szörnyűségeket követtek el velük, családjukkal szemben.

A civilekkel szemben alkalmazott terror mértéke sok tényezőn múlt. A brutalitást nagyban befolyásolta, hogy egy-egy település bevétele mennyi ideig tartott, a harcok során a vöröskatonák hány bajtársat veszítettek. Ahol a front gyorsan átvonult, a települést szinte puskalövés nélkül adták fel, ott értelemszerűen az újonnan érkező megszállók is kevesebbet kegyetlenkedtek. Érdekes megvizsgálni az adott helység etnikai összetételét is, hiszen más volt egy sváb többségű település sorsa, mint ahol szlovákok laktak. Egy-egy család jövőjét az is nagyban befolyásolta, hogy a „fasiszta fenevadat” elüldöző és megszálló egységek parancsnoka milyen emberi minőséget képviselt? Mennyire tartott fegyelmet az általa irányított egységben, tiltotta-e a zabrálást, netán magának követelte a nőket? Mindenesetre ezek a traumák mély, szinte kitörölhetetlen nyomot hagytak a magyar társadalomban, és ezek az örökségek többségében máig nincsenek feldolgozva.

Farkas Sebestyén Lőrinc

Borítókép: Fortepan/Vörös Hadsereg

^[1] Polcz Alaine: Asszony a fronton. Egy fejezet életemből. Osiris Kiadó, Budapest, 1995.  

^[2] Szebeni Ilona: Merre van magyar hazám?... Kényszermunkán a Szovjetunióban.  Széphalom Könyvműhely, Budapest, 1991.16. o.

^[3] Bognár Zalán: Malenkij robot, avagy… In: Markó György (szerk.): Háború, hadsereg, összeomlás. Magyar politika, katonapolitika a második világháborúban. Zrínyi Kiadó, Budapest, 2005. 182. o.

^[4]Bognár Zalán: A kelet-közép- és a délkelet-európai németség deportálása Szovjetunióbeli kényszermunkára 1944/45, különös tekintettel Magyarországra. In: Deliberatones. 2015. 119–121. o.

^[5] Gasparovich László: A rettegés ötven napja – Budapest ostroma és a kitörési kísérlet. Hajja Book Kft., Debrecen, 1999. 241. o.

^[6] Pető Andrea: Átvonuló hadsereg, maradandó trauma. Az 1945-ös budapesti nemi erőszak esetek emlékezete. In: Történelmi Szemle. 1991/1-2. 403–404. o.

^[7] Bertók T. László: A nő, akit lovakkal tépettek szét. In: Magyar Nemzet Lugas, 2019. február 9. 10. o.