Ravensbrück-i lágernapló

Hosszú hónapok után ismét életjelt adhatok magamról. Élek! Hogy miért? Azt még nem tudom?” [1] – Az 1945. május 1-én megfogalmazott, súlyos gondolatot a Terror Háza Múzeum archívumában található egyik „lágernaplóban” olvashatjuk, amelyet Diamant Lili és húga, Józsa írtak. A náci koncentrációs táborokban, a munkaszolgálaton keletkezett naplók, valamint a túlélők visszaemlékezései felbecsülhetetlen elsődleges forrásai a holokauszt tragédiájának. 

A Szent István parkba gyűjtik össze a védett házakból az embereket, külön az idősebbeket, külön a fiatalokat. Megindul a menet, első állomás a Teleki tér 5 szám. Egy napot és egy éjszakát töltöttünk, másnap reggel nyilas nők a nálunk lévő holmikból sokat elvettek és utána indulás a híres Óbudai Téglagyárba” – emlékezett vissza a túlélő testvérpár szenvedéseik kezdetére 1945 végén, hazatérésüket követően.

A magyar zsidók az 1944. március 19-i német megszállás után a megsemmisítő gépezet utolsó áldozataivá váltak. Az első és mindennél pusztítóbb deportálási hullám 1944. május 15. és július 10. között zajlott, amikor a magyar államigazgatás, a csendőrség és a rendőrség közreműködésével 437 000 ember deportáltak, főként Auschwitzba. Ez szinte a teljes vidéki zsidóságot leképezte. A munkaszolgálat, a deportálás, majd a halálmenetek és a nyilas rémuralom következtében mintegy félmillió ember vesztette életét.

1944 májusában Budapestre is eljutottak az auschwitzi jegyzőkönyvek, amelyekből bizonyossá vált, hogy a németek gázkamrákban tömegesen gyilkolják le a zsidó foglyokat. Ekkorra már többen tiltakoztak Horthy Miklós kormányzónál a deportálások miatt, amelyeket végül is leállítottak. A budapesti zsidók sorsa azonban az 1944. október 15-i nyilas hatalomátvétel következtében tragikusra fordult. A nemzetvezetőként hatalomra került Szálasi Ferenc és a Nyilaskeresztes Párt pártszolgálatosai minden segítséget megadtak Adolf Eichmannak, aki a deportálásokat szervezte és felügyelte. Halálmenetek a nyugati határvidék felé, a gettósítás és kényszertranszportok folyamatosan zajlott.

A Diamant-napló segít belelátnunk és megértenünk mindazt a borzalmat, amelyet az üldözötteknek el kellett szenvedniük. Az óbudai téglagyárban nyolc napot töltöttek étlen-szomjan, onnan indították őket útnak túlzsúfolt vagonokban. A célállomás a ravensbrücki tábor volt.  1944. december 2-án „vagonoztak be nővéremmel és háromezer magyar asszonnyal együtt a József pályaudvaron. Nyolc nap után érkeztünk Ravensbückbe ott egy sátorban laktunk 6 napig míg a fürdőre nem került sor, ahova 100-as csoportban tereltek. Ott az előtérben kellett levetkőzni és mindőn kijöttünk »haftling[2]« ruhákat kaptunk. A sajátunktól teljesen megfosztottak, ezek szerint az értékeinktől is, melyek a ruhákba voltak elrejtve”.

2in1

Részlet a naplóból

Ravensbrückben a náci Németország legnagyobb női koncentrációs tábora volt, amely számos altáborral rendelkezett. Külön részlegeket tartottak fent a férfiaknak, fiatalkorúaknak. A tábor mellett ipari üzemek komplexuma működött. „Láger egész ucca sorok zöldre festett faházakkal, az előrészben a fürdő és a krematórium, amely soha nem szűnt meg lángolni” – olvasható a naplóban, amely tömören, de annál nyersebben írja le a haláltábor felépítését, működését. Hat hét elteltével egy repülőgépgyárba vitték őket, ahol 1945. január 11-től dolgoztak egészen 1945. április 13-ig.  

A bejegyzések ironikusan tudósítanak a háború borzalmairól, egyes szám második személyben megszólítva az olvasót. „Tudod mi az, fogoly lenni idegen országban?” – teszi fel a költői kérdést a napló szerzője. A jegyzetek beszámolnak a gázkamrák szüntelen működéséről, valamint arról, ahogyan az foglyok az éhezés, a hideg, a méltatlan körülmények és a könyörtelen munka miatt elveszítik emberi mivoltukat. Felidézik a vágyódást „egy baráti jó szó után”.

A feljegyzések java része azt a hosszú utat írja le, amely során 1945-ben hazatértek Magyarországra, miután 1945. május 9-én visszakapták szabadságukat. Thüringián keresztül Prága–Pozsony–Komárom útvonalon hosszú megpróbáltatások után kétségek között érkeztek haza Budapestre. Gyalog, autóval, busszal, vonaton tették meg a hazautat. „Mily boldogító tudat, hogy túl vagyunk azon az országon, ahol annyi sokat szenvedtünk” – írja, miután elhagyják Ausztriát.

A Diamant testvérek 1945. július 12-én tértek haza Budapestre, ahol teljesen kifosztva találták meg otthonukat. Lili annyira beteg volt, hogy két éven keresztül nem tudott dolgozni – mindketten női szabók voltak – kórházi ápolásra szorult. Hazatérésük után tételesen összeírták mindazt, amit koncentrációs táborban elvettek tőlük, emellett feljegyezték a lakásuk kifosztása utáni veszteségeiket is.

A holokauszt borzalmait túlélt és hazatérő magyar zsidók megpróbáltatásai azonban nem értek véget a háború lezárultával. A szovjet megszállás és a kommunista diktatúra terrorpolitikája ugyanúgy érintették a koncentrációs táborokból hazatérő egykori foglyokat, mint bárki mást.

A Diamant testvérek által írt napló fontos forrása a magyarországi holokauszt történetének, ugyanakkor a koncentrációs táborról szóló leírások a népirtás egyetemes történetének is fontos forrásait képezik.

László Bernadett

Borítókép: Wikimedia Commons

 

[1] A naplóból származó idézetek forrása: Diamant Lili és Józsa naplója, Terror Háza Múzeum archívum 2009.5.1.–2009.5.4.

[2] Német szó, jelentése fogoly.

© Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Alapítvány – Minden jog fenntartva!