1944 karácsonya határvonalat jelentett a budapesti lakosság számára a háborús hétköznapok és az ostromélet között. Ez év nyarán a szovjet csapatok megérkezésével az ország hadszíntérré vált, csupán idő kérdése volt, mikor érik el a főváros területét. Egyes nagyvárosokat – Róma, Athén – nyílt városnak minősítettek, így ezek elkerülték a pusztítást. Budapest helyzete azonban más volt: a Dunántúlon fellelhető nyersanyagok, mint például az olaj, a bauxit fontosak voltak a Harmadik Birodalom számára, így a magyar fővárost erőddé nyilvánították, amelyet az utolsó töltényig védeni kellett Hitler parancsa értelmében. 1944. december 24-re a szovjetek bekerítették a fővárost, amelynek ostroma 1945. február 13-án ért véget a budai oldal elfoglalásával.^[2]

A város lezárásának és a bekerítésnek következményeként közel egymillió civil maradt a városban, számukra ez a másfél hónap a poklot jelentette. Az itt élők naplói, visszaemlékezései rendkívül fontos források az ostrom történetének feltárásához, emellett bemutatják, hogyan élte meg a harcok mindennapjait egy fiatal kamaszlány, egy idős férfi, vagy jelen esetben egy gyermekéért aggódó édesanya.

Rudolf Oszkárné és családja a pesti Király utcában élt, fiukat naplója szerint 1944. december 19-én rokonaikhoz küldték Somorjára, hogy megóvják a közelgő ostrom borzalmaitól: „Tegnap 19-én elmentél Pistával, azért engedtelek el, mert nem akartam, hogy végig szenvedd a megszállás keserveit.” – indította a naplót a budapesti hölgy december 20-án, mindössze pár nappal a katlancsata kezdete előtt. A bejegyzéseket fiának szánta, hogy megismerje az ostrom történetét akkor is, ha esetleg ő nem éli túl az eseményeket. Az aggódó anya feljegyzései mellett a városért folyó kíméletlen küzdelem leírását is olvashatjuk: „Távoli ágyúlövések egész nap és éjjel is. Napról napra rettenetesen érzem hiányodat. Ebbe belebetegszem, csak hírt kapnék felőled!”

Rudolf Oszkárné 1944. december 20-tól napi rendszerességgel vezetett naplót, amelynek visszatérő elemei a belövések, szőnyegbombázások, a katonák jelenléte a városban. A lakosság a bombázások elől az óvóhelyekre, a pincékbe menekült, azonban sokszor ezek sem nyújtottak védelmet: „Ma is még csak a pincébe tartózkodom, mert sok rosszat hallani. Rettenetes dolgokat, a nőket a pincéből húzták ki.” Nem csupán a hadászati események jelentettek veszélyt, a szovjet katonák nem voltak kíméletesek a nőkkel szemben, így több tízezren váltak nemi erőszak áldozatává.

Rudolf Oszkárné naplója

Az információáramlás sem volt gördülékeny, a lakosság sokszor csak találgathatott, mi történik éppen, ennek megfelelően az álhírek akadály nélkül terjedtek a városban. Január 18-án például a megváltozó szövetségi viszonyokról írt bejegyzésében: „Azt mondják, hogy az angolok, amerikaiak és németek szövetséget kötnek. Se újság, se rádió, se levél, tehát nem hiszem, hogy hiteles lenne a hír.”

Az ostrom alatt leállt a gáz- és áramszolgáltatás, a vízszolgáltatás sem volt mindenhol elérhető. Az élelmiszertartalékok pedig rohamosan csökkentek, 1945. január 6-án a napló szerint már tejhez sem lehetett hozzájutni. Az élelmiszerhelyzet kapcsán a szovjet hadsereg zabrálása is fontos tényező volt, amelyről a naplóban is rendszeresen tudósított: „Ma reggel pár ágyúlövés, aztán 11-ig délelőtt semmi, de akkor beáll az utcába egy orosz teherautó és házról házra mentek az oroszok rabolni, mindent kihordtak, egyes bútordarabokat, főzőedényt, porcelánt, kocsi részeket, gabonát, lisztet, krumplit. Fel sem lehet pontosan mindent sorolni, az üzleteket is sorba kiürítik.” Ám nem csupán az élelmiszert vitték, a személyes tárgyakat is – például a karórákat – elvették, az élőállatokat, de sok esetben nemes egyszerűséggel az egész lakást, házat is elfoglalták: „Tegnap a Schültéktől rekvirálták az utcai szobát orosz tisztek részére. Az egész utcába csupa tisztek jönnek lakni” – írta a budapesti csata végén.

Budapest mintegy másfél hónapig húzódó ostroma hatalmas veszteséggel járt a városra nézve, a hidak, középületek, házak, utak legnagyobb része megsérült vagy megsemmisült, valamint nagyszámú emberáldozatot követelt. Azonban az ostrom végén sem lélegezhettek fel az emberek, sokan továbbra is féltek előjönni az óvóhelyekről, hiszen rettegtek a szovjet katonáktól, akik raboltak, gyilkoltak, fosztogattak és erőszakoskodtak a front elvonulását követően is.

A személyes feljegyzések és naplóbejegyzések – így a Terror Háza Múzeum archívumában lévő Rudolf Oszkárné naplója – fontos forrásai nem csupán az ostrom történetének, de az ilyen típusú forrásokból pontos leírást kaphatunk az erőddé nyilvánított városban élők mindennapjairól is.

Lakatos Dorina

Kép forrása: Fortepan / Archiv für Zeitgeschichte ETH Zürich / Agnes Hirschi

^[1] A naplóból származó idézetek forrása: Rudolf Oszkárné naplója, Terror Háza Múzeum archívum 2010.47.1.

^[2] Bank Barbara–Mihályi Balázs–Tóth Gábor (szerk.): Naplók az óvóhelyről. Nemzeti Emlékezet Bizottsága, Budapest, 2021. 11-12. o.