A szabadságharc során külön fronton állták meg a helyüket a magyar orvosok, ápolók és mentősök, akik több mint 22 ezer ember életét mentették meg a harcok idején. Hősiességük tényét emeli, hogy miközben ott voltak életmentőként a barikádokon, a sortüzek helyszínén és a kórházakban is ellátták a sérülteket, addig a hétköznapi betegellátás sem szenvedett hiányt. A forradalom és szabadságharc napjaiban folyamatosak voltak a szakrendelések, a kórházak felvették a betegeket, szülészek gyermekeket segítettek a világra, műtéteket végeztek el.
Már október 23-án óriási teher nehezedett a gyógyítókra. Nem sokkal a Rádiónál eldördülő első lövéseket követően riasztották a fővárosi központi mentőállomást, ahonnan azonnal elindultak az első mentőautók a sebesültekért. Klimkó Dezső orvosprofesszor a Vas utcai kórház Forradalmi Tanácsa vezetője ily módon jellemezte a helyzetet: „A pesti szabadságharc kitörésének óráiban, október 23-án este idebent valamennyien elfoglaltuk a helyünket, s a Rádió elementáris erejű, 24 órás ostroma alatt mintegy 120-140 sebesültet láttunk el. Négy műtőasztalon operáltunk egyidejűleg, szakadatlanul, szinte alvás, pihenő nélkül”.[i]
Az egészségügyi ellátás mindvégig folyamatos volt a harcok idején is. Több budapesti kórház személyzete rendkívül nehéz körülmények között végezte kötelességét. Nem egy intézmény tüzérségi belövések, aknatűz közepette volt kénytelen ellátni a feladatát. A háborús helyzet ellenére a kórházak és az egészségügyi intézményhálózat volt az egyetlen szervezet, amely a körülmények ellenére zavartalanul működött az események alatt. A kórházak élelmiszerrel való ellátása a vidékről érkező szállítmányoknak köszönhetően folyamatos volt, de ugyanígy biztosították a szénellátást is, amelyet a főváros környéki szénbányákból a helybeliek szállítottak be teljesen ingyen a kórházakba.
A mentőszolgálat szó szerint pergőtűzben látta el a feladatát. A mentők jelen voltak a tűzharcban a barikádokon, a sortüzek pusztításainál és elláttak minden más a harcokból eredő sérülést. Különösen veszélyes volt az ő hivatásuk hiszen nem volt ritka, hogy a vöröskereszt ellenére a szovjetek rálőttek az elhaladó mentőautókra. Ugyanakkor az ÁVH aljas módszereit jól mutatja, hogy a terrorszervezet több esetben mentőautónak álcázott gépjárművekkel próbált fegyvert és erősítést szállítani a szabadságharcosokra tüzelő ÁVH-soknak.
Kiemelendő, hogy a magyar orvosok, ápolók a szovjet sérülteket ugyanúgy ellátták, mint a magyar szabadságharcosokat. Pedig a sérülések nem hétköznapiak voltak, túlnyomó többségük lövés vagy repesz okozta sérülés volt. A statisztikák szerint a sérülések ¾ részét géppisztoly, puska, géppuska, míg ¼ részét ágyúlövedék, akna vagy gránátrobbanás okozta. A magyar sebészek jelentős részének azonban volt második világháborús fronttapasztalata, így nem okozott gondot a fegyverek okozta sérülések ellátása. A harcok idején rekordszámú, 18.000 esetben került sor orvosi beavatkozásra a sérültek érdekében.
Óriási problémát jelentett a vérhiány. Kezdetben önkéntes véradók közreműködésével próbáltak úrrá lenni a helyzeten, ezentúl óriási segítséget jelentett a nemzetközi vérszállítmányok beérkezése. A szállítmány jelentős része Lengyelországból érkezett, ahol az emberek tömegesen jelentkeztek önkéntes véradásra a sérült magyar szabadságharcosok megmentése érdekében.
A szabadságharc leverését követő megtorlás nem kerülte el az orvosokat és az ápolókat sem. Bírósági perek, minisztériumi „felülvizsgálatok” során több száz orvost és egészségügyi dolgozót bocsátottak el állásából. Az elítéltek közül „csak” a váci fegyházban 50-60 orvos raboskodott.[ii] Kis túlzással egy kórház összes gyógyítási szakterületét reprezentálta a váci zárkasor. Holott ők csak a kötelességüket végezték. A megtorlás érintette az orvostanhallgatókat is. Az Orvosi Egyetem több hallgatóját is letartóztatták a forradalom és szabadságharc eseményeiben való részvételért, míg sokakat fegyelmi úton távolítottak el az egyetemről. Közéjük tartozott a 21 éves Balás-Piri László, az Orvostudományi Egyetem hallgatója, az egyetemi Nemzetőrség tagja. Eredetileg orvosnak készült, de származása miatt nem vették fel az orvosi karra, így végül a gyógyszerészeti karra iratkozott be. November 4-ét követően részt vett a szovjetek elleni fegyveres ellenállásban, emellett röplapokat terjesztett és pénzt gyűjtött az áldozatok családtagjainak. 1957-ben letartóztatták 2 év 6 hónap szabadságvesztésre ítélték, amelyet kényszermunkásként töltött le. Szabadulása után nem folytathatta tanulmányait, így fizikai munkásként volt kénytelen elhelyezkedni.[iii]
Tóth Ilona szigorló orvostanhallgatóként került a Péterfy Sándor utcai kórházba a forradalom és szabadságharc idején. A harcok idején, mint az önkéntes mentőszolgálat tagja látta el kötelességét. November 4. után emellett bekapcsolódott a kórházban zajló röplapkészítési tevékenységbe. November 19-én röplapkészítés- és terjesztés vádjával letartóztatták. A látszólag nem nagy súlyú ügy helyett, a diktatúra bírósága végül koholt vádat állított elő. Tóth Ilonát hideg vérrel elkövetett gyilkosság vádjával állították bíróság elé, halálra ítélték, majd 1957. június 28-án kivégezték a 24 éves szigorló orvostanhallgatót. Tóth Ilonával a kiépülő Kádár-diktatúra példát akart statuálni.
A forradalom és szabadságharc ideje alatt a magyar orvosok, ápolók és mentősök hősiesen kivették a részüket a harcokból, amelynek köszönhetően több mint 20 ezer sebesült életét mentették meg a rendkívül nehéz körülmények ellenére.[iv]
Balogh Gábor
Borítókép: Terror Háza Fotótár
[i] Kapronczay Károly: Betegellátás, veszteségek az 1956-os forradalom és szabadságharc idején. In: Debrődi Gábor – Kapronczay Károly – Molnár László: A szabadság vére. Forradalmárok – életmentők – megtorlók. Magyar Tudománytörténeti Intézet, Budapest, 2006. 13. o.
[ii] Dr. Kós Rudolf: Sebész késsel és tollal. XX. Század Intézet, Budapest, 2008. 130-131. o.
[iii] Balás-Piri László: Emberek fehérben – 1956. Literátor Kiadó, Budapest, 1995. 3-4. o.
[iv] Balás-Piri: i.m. 7. o.
