„Sportolók vagyunk, és éppen ezért, mert ilyen zűr van, kötelességünk a hazát képviselni!”

(Papp László, 1956)

A magyarországi szovjet intervenciót követően Hollandia, Spanyolország és Svájc is bojkottálta az ötkarikás játékokat, mellettük pedig a Szuezi-csatorna kapcsán kirobbant közel-keleti konfliktus miatt Egyiptom, Irak és Libanon sem képviseltette magát. A felsorolt országok mellett meg kell említenünk Kínát is, aki Tajvannal fennálló konfliktusai kapcsán 1956 és 1980 között maradt távol a játékoktól. 1956 tehát nemhogy a sport, de az olimpiák történetében sem tekinthető sportszakmai szemszögből erős évnek. Ami viszont a történeti, de legalábbis magyar nézőpontot illeti, talán az egyik legjelentősebb helyszíne és jelképe lett a magyarok szabadságért vívott küzdelmének.

Az 1956 októberében kirobbant forradalom és szabadságharc a magyar sportolók életére és felkészülésére is hatással volt. A válogatott csapatok nem hagyhatták el szálláshelyüket, így nem tudtak megfelelően készülni az ötkarikás versenyekre. Többen csatlakoztak a felvonulókhoz, volt, aki a rendszer ellen érzett ellenszenv és akadt, aki kíváncsisága miatt.  Gyarmati Dezső vízilabdázó például olimpiai zászlót tett kocsijának mindkét oldalára, így gyakorlatilag nyugodtan közlekedhetett a városban. Sebesülteket és fegyvereket szállított a Corvin közi felkelőcsoportnak. Emellett a Széna téren barikádot is épített, innen rángatták el barátai, akik arra ösztönözték, hogy inkább a medencében küzdjön.

Kép az utazásról (Fortepan / Sárosi Imre)

1956-ban a nyári olimpiai játékokat az ausztráliai Melbourne városa rendezte, november 22 és december 8-a között. Az olimpikonok már jóval ezelőtt útra keltek Ausztrália irányába. Tekintettel az összecsapások okozta helyzetre a felkészülés rendkívül nehéz volt. A sportolók megviselt idegrendszerrel indultak útnak és az olimpiai játékokon sem tudtak teljen mértékben a versenyre koncentrálni, hiszen mindenki a családjáért aggódott. A delegáció még a forradalom leverése előtt 111 sportolóval indult útjára, Bécsen és Prágán keresztül. Ausztráliában aztán kitörő lelkesedéssel és szolidaritással fogadták őket, miközben a magyarok inkább a híreket várták Magyarországról. Ez többnyire a hírlapok, valamint a ritka telefonok segítségével volt lehetséges.

A magyar sportolók végül is olimpiai szereplésükkel álltak ki és küzdöttek hazájukért. Az éremtábla negyedik helyén 9 arany, 10 ezüst és 7 bronzéremmel, összesen 199 ponttal végeztünk. Nem a személyes teljesítmény, hanem a magyar nemzet nagyságának bizonyítása, a Magyarországon küzdő bajtársakkal való szolidaritás vált elsődlegessé. Az olimpia egyik legeredményesebb versenyzője a ma élő legidősebb (103 éves) olimpiai bajnok, Keleti Ágnes szertornász volt.

Keleti Ágnes egyéni gyakorlata az olimpián (Arcanum Digitális Tudománytár)

A kajakos Fábián László és Urányi János tízezer méteren győzedelmeskedett, megszerezve a magyar küldöttség első aranyérmét Melbourne-ben. Papp László ökölvívó harmadik olimpiai bajnoki címét nyerte. A kardozók hatodik aranyérmüket nyerték csapatban és Kárpáti Rudolf egyéniben is bajnok lett. A már említett Keleti Ágnes talajtorna, felemás korlát és gerenda aranya mellett a kéziszer-csapat tagjaként is a dobogó legfelső fokán végzett.

December 6-án a magyar vízilabdások a Szovjetunió csapatával játszottak. A hatezres nézőtérre nyolcezer ember zsúfolódott be, úgy, hogy a jegyeket sokszoros áron adták el. A közönség egyértelműen a magyarok mellett volt, akik lehengerlően játszottak és 4:0-ra vezettek a mérkőzés vége előtt, amikor az egyik szovjet játékos lekönyökölte Zádor Ervint, akinek a bőre felrepedt a szeme alatt. Miután Zádor a cserét követően úgy mászott ki a medencéből, hogy végig kellett vonulnia a lelátó előtt, a közönség elvesztette önkontrollját és tömegével másztak át a korláton. A meccset egy perccel a vége előtt meg kellett szakítani és hivatalosan sohasem fejezték be. A magyar sajtó alig számolt be az eseményekről és csupán annyit írt a Sport című újság, hogy „kiállításokkal tarkított, kemény mérkőzés volt”^[i] a szovjet–magyar. Előbbieket a meccs végén ki kellett menekíteni az uszodából, miközben a magyarok hőssé váltak. A döntőben a magyar vízilabdások Jugoszlávia válogatottja ellen 2:1-es eredménnyel nyertek. Az aranyak mellett azonban nem csak az ezüst és a bronz, de a pontszerző helyek mennyisége is mutatja, hogy milyen eredményes sportgenerációja volt a magyar nemzetnek.

Gyarmati Dezső és Zádor Ervin a szovjetek elleni mérkőzés után (Arcanum Digitális Tudománytár)

1956 nem csak a forradalom és szabadságharc okán, de sporttörténeti okokból is cezúrát jelent, mivel az elszenvedett veszteségeket a magyar sportélet azóta sem heverte ki. A korábbi évtizedek virágzó tehetségei közül sokan elhagyták az országot, voltak, akik a forradalmárok oldalán veszítették életüket és akadtak olyanok is, akik hazatértek ugyan, de ’56-ot követően már nem tudták folytatni karrierjüket. Miután megérkeztek Ausztráliába a szabadságharc leveréséről szóló hírek, a melbourne-i olimpiai küldöttségből 48 sportoló és vezető úgy döntött, hogy nem tér vissza Magyarországra. Többek között tornászok – köztük Keleti Ágnes –, vívók, úszók, vízilabdások – Zádor Ervin és 4 további sportoló –, műugrók, öttusázók, atléták, birkózók, kajak-kenusok vagy éppen a Brazíliában mérkőzéseket játszó Budapest-Honvéd futball csapata és a néhai Aranycsapat olyan meghatározó tagjai, mint Puskás Ferenc, Kocsis Sándor és Czibor Zoltán. A magyar sportélet azóta sem tudott olyan magasságokba kapaszkodni, mint az 1956 előtti élsportoló generáció idején.

László Bernadett

Borítókép: Fortepan/Sárosi Imre

^[i] A német és a szovjet válogatottat egyformán 4:0-ra verte vízilabda-csapatunk. In: Sport, 1956. december 7. 1.o.