A ruházkodás kérdése már a második világháború alatt is problémás volt. 1940-től akadozott az áruellátás, a háború végére pedig a különféle ruhaneműk, cipők élelemre cserélhető értékké váltak.^[2] A háború utáni viszonyok normalizálódásával újra kinyitottak a szalonok, 1947-ben megrendezték az első, nagyobb szabású divatbemutatót is. Az Asszonyok című lap divatrovata ismét foglalkozott az öltözködéssel, ám ezek leginkább praktikus tanácsok voltak a ruhák javításával kapcsolatban.^[3]

A kommunista rendszer kiépülésével járó politikai, gazdasági átalakulás az öltözködésre is hatással volt, hiszen a külső megjelenésben is ki kellett fejezni a régi, polgári világgal való szakítást. A szalonokat – jóformán magát a divatot is – államosították, 1950-ben megalakult a Ruhaipari Tervező Vállalat, amely tervekkel, modellekkel látta el a konfekcióipart. Eltűntek a párizsi, hollywoodi divattudósítások, a divatbemutatók új értékeket képviseltek az ezt követő időkben.^[4] A neves szabóságok, szalonok szintén állami kézbe kerültek, úgy, mint a Szita Szalon, vagy Rotschild Klára szalonja. Tulajdonosaik jobb esetben alkalmazottként dolgozhattak benne tovább.

Az ideológia átalakította a nőideált is, e szerint a – hivatalosan – a férfiakkal egyenlő jogokkal rendelkező, dolgozó nő lett a minta. Ennek megfelelően nem a nőies öltözékek, kiegészítők viselését helyezték előtérbe. A lakkozott köröm, a rúzs, a parfüm a dologtalanságot jelentette, viselőit „dísznőnek” bélyegezték.^[5] A lapokban megjelenő képeken nagyrészt munkaruhás nők szerepeltek. A ruhák kiválasztásánál a praktikusság, egyszerűség érvényesült, fontos szempont volt az olcsóság és a beszerezhetőség is, mivel a választék erőteljesen beszűkült. A férfiak esetében a zöld vagy szürke lódenkabát, az úgynevezett micisapka és svájcisapka volt az elterjedt, a nők nagy része kartonruhát, szoknyát, flanelblúzokat, szürke kosztümöket viselt.^[6]

Az előírt öltözködési minta a mindennapi élet puritanizmusán alapult, leginkább a munkás férfiak és nők igényeit igyekezett kielégíteni, ehhez pedig nem a belvárosi szalonokra, hanem a gyorsan és nagy mennyiségben, olcsón előállítható tömegkonfekciókra volt szükség.^[7]„Nem a Belváros kikent-kifent dámái, hanem a hatvan legnagyobb budapesti üzem asszonyai döntik el ma már, milyen is legyen a divat.”^[8] – írta a Szabad Nép a Ruhaipari Központ ruhabemutatója előtt.

A dolgozó nők új divatja a Friss Újságban 1948 nyarán (Arcanum Digitális Tudománytár)

A konfekciótermékek ugyanakkor silány minőségűek voltak, méretezésüket rosszul alakították ki, a kezdetleges géppark, a technika nem tette lehetővé a komplikáltabb tervek megvalósítását. Az ipar képviselői sem voltak érdekeltek új termékek kialakításában, hiszen a meghatározott tervek mellett a hiánygazdálkodással is szembe kellett nézniük. Mindezeket a hivatalos szólamok a „burzsoá divat” elutasításával, megbélyegzésével próbálták leplezni.^[9] Ezt a törekvést az Asszonyok 1947 augusztusában megjelent cikke is bizonyítja, amely „reakciós divatként” hivatkozik a Párizsban híressé váló divattervező, Christian Dior új kollekciójára: „Az új ruhákat dologtalan nőknek tervezték. Erről van szó! Az új divat virágszálnak akarja a nőket. Osztályharcos divat ez. Őnagyságáék osztályaiért harcol. Azokért, akiknek más gondjuk sincs, mint hogy napszámban bűvös-bájosak legyenek. Ez a legreakciósabb divat, amit valaha kitaláltak.”^[10]

A valóságban az ellátás okozott problémákat még a tömegcikkek esetében is. A szinte mindenkin látható flanelblúzokat esténként kimosták, hogy másnap újra fel lehessen venni, hiszen sokaknál csak egy darabra tellett belőle. A Nők Lapja szerint olcsó volt, hiszen egy blúzra elegendő anyagot 40 Ft-ért megvehettek, és a nők szívesen hordták: „Erzsi helyes fiatalasszony. Nincs két szekrény ruhája — mégis mindig jólöltözött: minden alkalomra van megfelelő ruhadarabja. Szerény ruhatárát választékosán, ízlésesen állította össze. Nem rakja tele magát mütyürkékkel. Kevés pénzből, jó beosztással mindig ízléses és csinos” – írták az egyik cikkben. A fizetések esetében ugyanakkor egy segédmunkás keresete 1950-ben 320–600 Ft között mozgott, amelyhez képest a 40 Ft-os anyagköltség a varrást már nem is számítva, nem számított alacsony kiadásnak. Így az öltözködést az ideológiai elvárásokon túl az alacsony kereset is befolyásolta.^[11]

A meglévő ruhadarabokkal a nők elégedetlenek voltak. 1952 végén a Nők Lapja egy fiatal olvasónő levelét közölte, amely szerint a nők nagy tömegét rossz minőségű szövetekből készült egyenruhába bújtatták, holott rövid szoknyákat, divatos holmikat szeretnének hordani. A levele körül vita alakult ki, az egyik válasz élesen elítélte, szinte rendszerellenesnek minősítette a divatos viseletek iránti igényt: „Semmi szükség nincsen rá, hogy államunk konfekcióipara a nyugati divatot majmolja mindenféle csőszoknyákkal meg zsákkabátokkal. Akinek az ilyesmi kell, az igenis menjen a Váci utcába. Aztán csak menjen végig az utcán az ilyen ruhákban és viselje el a tekinteteket, ami a jampecdivat szerint öltözködőknek kijár.”^[12]

Csak 1956-1957 fordulóján enyhült a divatot meghatározó ideológiai kötöttség, ekkor az egyéniség, a nőiesség vállalása egyre elfogadottabbá vált. A szűk szoknyát viselőket, nyugati trendeket követőket nem a politikai körök kritizálták, hanem a társadalom idősebb, konzervatívabb tagjai. Megváltozott a propaganda által alakított nőideál is, eltűntek a „dísznőkön” gúnyolódó cikkek, a magazinok címlapján a munkásasszonyok helyett törékeny, fiatal nők szerepeltek. A női munkásokat átcsoportosították, a bányák és a traktorok helyett harisnyagyárakban, irodai munkakörökben dolgoztak, 1967-ben bevezették a GYES-t. Hátrányos helyzetükre ugyanakkor rámutat, hogy béreik elmaradtak a férfiak béreitől, ha pedig kevesebb alkalmazottra volt szükség, először őket bocsájtották el állásaikból.^[13]

Lakatos Dorina

Borítókép: Fortepan / Fortepan

^[1] Idézi: Valuch Tibor: Lódenkor. Az öltözködés és a divat Magyarországon az ötvenes években. In: Valuch Tibor (szerk.): Magyar társadalomtörténeti olvasókönyv 1944-től napjainkig. Osiris Kiadó, Budapest, 2004. 880. o.

^[2] F. Dózsa Katalin: Magyar divattörténet I. rész, 1945–1949. In: História, 1991/4. 22. o.

^[3] Simonovics Ildikó: „Öltöztessük fel az országot” – avagy divat szocialista módra. In: Simonovics Ildikó–Valuch Tibor (szerk.): Öltöztessük fel az országot! Divat és öltözködés a szocializmusban. Argumentum Kiadó–Budapesti Történeti Múzeum–1956-os Intézet, 2009. 66. o.

^[4] F. Dózsa, i.m. 22. o.

^[5] Magyari Hajnalka: Trendi nő a szocializmusban. Nőideálok, szépségápolás és szépségipar. Jaffa Kiadó, Budapest, 2024. 23. o.

^[6] Valuch, i.m. 882. o.

^[7] Simonovics, i m. 68. o.

^[8] A divat is a dolgozóké. In: Szabad Nép, 1949. május 21. 8. o.

^[9] Simonovics, i.m. 69-75. o.

^[10] Idézi: F. Dózsa, i. m. 23. o.

^[11] Idézi: F. Dózsa Katalin: Magyar divattörténet II. rész, 1949–1958. In: História, 1991/5. 50.

^[12] Uo. 51. o.

^[13] Magyari, i.m. 25-27. o.