Magyarországot az 1945-ös szovjet megszállás után nem csupán politikai értelemben próbálták szovjet típusú állammá alakítani, hanem a gazdaság és a társadalom átformálására is törekedtek. 1947-re a Magyar Kommunista Párt kezébe kerültek a gazdasági- és politikai élet legfontosabb pozíciói. Az ugyanebben az évben meghirdetett hároméves terv már a szovjet mintát követve, előre meghatározott teljesítményt szabott meg a gazdasági élet valamennyi szereplője számára. A tervek teljesítése érdekében munkaversenyre ösztönözték a munkásokat is. Az ösztönzést rövid időn belül a kényszerítés váltotta fel. A kommunista párt szócsövének számító Szabad Nép már 1945-től tudósított arról, hogy a magyar dolgozók a „felszabadult Magyarország helyreállítása érdekében” munkaversenyhez folyamodnak, amely a Szovjetunióban jól bevált módszer volt a termelés növelésére.^[2]

A kommunista gazdaságpolitika célja az ipar, mindenekelőtt a nehézipar fejlesztése volt, a mezőgazdaságban pedig a magántulajdon felszámolása és ezáltal állami gazdaságok létrehozása. A gazdasági élet központosítását szolgálta az Országos Tervhivatal, a három-, illetve ötéves tervek meghirdetése, amelyek irreális elvárásokat határoztak meg. A nagyarányú fejlesztéseket a hidegháború kiéleződése is indokolttá tette, a koreai háború 1950-es kirobbanása ugyanis újabb világháborús konfliktussal fenyegetett, a Szovjetunió pedig követelte „szövetségeseitől” a nehézipar erőltetett fejlesztését.

Az 1940-es évek végén, szintén a szovjet mintát követve Magyarországon is létrehozták a „Sztahanov-mozgalmat”, amelynek tagjai, a sztahanovisták a megszabott normák túlteljesítésével tűntek ki. 160, 200, 300, 400, de nemritkán 1000 százalékos teljesítményeket jelentettek le. Ennek megfelelően a diktatúra példaképként állította a sztahanovistákat a társadalom elé. A mozgalom tagjai valós – de inkább csak vélt – munkaeredményeikért cserébe a rendszer kedvezményezettjei lettek, kitüntetéseket kaptak, dalokat, verseket írtak róluk, a fizetésük pedig jóval meghaladta az átlagost. A hazai mozgalom egyik legkiemelkedőbb alakja Pióker Ignác Kossuth-díjas sztahanovista volt, aki az 1950-ben meghirdetett ötéves tervet 1951 novemberére teljesítette.^[3]

A szocialista munkaverseny elsősorban a gyárakban bontakozott ki, de az állami gazdaságok, a termelőszövetkezetek és a gépállomások körében is meghirdették a versenyt. 1949 júniusában a propagandagépezet arról számolt be, hogy a gépesítés következtében az előírt kukoricakapálási normát a Bábolnai Állami Gazdaság 3900 százalékra teljesítette.^[4]

A propaganda fontosnak tartotta az élenjáró munkások szerepeltetését, hogy ezzel másokat is a nagyobb teljesítmény elérésére ösztönözzenek. 1950. január 1-én a Szabad Népben öt magyar munkás – köztük egy nő, Wekerle Irén kábellerakónő – osztotta meg az olvasókkal tapasztalatait, céljait, valamint tanácsokat is adtak, hogy milyen módszerekkel lehet növelni a teljesítményt. Tudósítások jelentek meg az elért egyéni eredményekről is: „Papp György elvtárs a Siemens-gyár sztahánovista marósa sztálini műszak előtti 356 százalékát kedden 1460 százalékra emelte, szerdán már ezt is felülmúlta: jelenleg 1700 százalékot teljesít.”.^[5] Az élmunkások mellett a kollektíva kiemelésére is figyeltek, így sok esetben egyes gyárak teljesítményeit mutatták be.

A Szabad Nép tudósítása a munkaversenyről (Arcanum Digitális Tudománytár)

Nem felejtették el a „régi rendszerrel” szembeállítani a „felszabadulás” utáni időszakot ebben a tekintetben sem. 1953. április 4-én Házi Árpád kommunista politikus ünnepi beszédében kiemelte, hogy a szocialista munkaverseny évről évre tömegeket mozgat meg és a gyáripar, amely a Horthy-rendszerben 10,6 százalékkal növelte teljesítményét, 1952-ben, egy év alatt 23, 6 %-os növekedést ért el.^[6]

A hangzatos jelszavak, a propaganda ellenére a meghatározott terveket nem lehetett teljesíteni, a százalékok mértéktelen hajszolásával a gyárakban jelentősen megnövekedett a selejtes termékek aránya. Az előírt normánál alacsonyabb teljesítményt nyújtókat jobb esetben csökkentett fizetéssel, míg rosszabb forgatókönyv esetében „szabotázsra” való hivatkozással súlyos büntetésekkel sújtotta a diktatúra.

Az állandó teljesítési kényszer, a hosszú műszakok, a rengeteg túlóra pedig az emberek mindennapjaira, a családi életre is hatással volt. Utóbbit a hatalom ugyanakkor nem bánta, hiszen sokkal fontosabb volt a munkahelyen, a kollektívában eltöltött idő a kevésbé ellenőrizhető családi otthonoknál. Mindemellett a munkaverseny okozta fizikai terhelés súlyos egészségügyi következményekkel járt.

Lakatos Dorina

^[1] Eltűnnek a romok a szovjet földről. In: Szabad Nép, 1947. április 27. 6. o.

^[2] Moszkva a magyarországi munkaversenyről. In: Szabad Nép, 1945. július 26. 5. o.

^[3] Földesi Margit – Szerencsés Károly: A rebellis tartomány. Magyarország története 1945–1990. Magyar Könyvklub–Helikon Kiadó, Budapest, 1998, 53–54. o.

^[4] Arató-cséplőgépek, burgonya vetőgépek készülnek az ötéves tervben. In: Szabad Nép, 1949. június 25. 8. o.

^[5] Szocialista termelés. In: Szabad Nép. 1950. január 5. 7. o.

^[6] Díszünnepség hazánk felszabadulásának nyolcadik évfordulóján. In: Szabad Nép, 1953. április 4. 1. o.