Március 15. – A diktatúra árnyékában

Március 15. több mint másfél évszázada a magyarság egyik legfontosabb ünnepe. 1991 óta ezen a napon állami ünnep keretében emlékezünk meg az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc eseményeiről, hőseiről, a magyar szabadságról. A kommunista diktatúra évtizedei alatt március 15-ét munkanappá nyilvánították, az ünnep központi üzenetét igyekezte kiforgatni kontextusából. Volt okuk félni az állampárt vezetőinek a magyar történelem egyik legszebb napjától: magyar szabadságról beszélni akkor, amikor az országot a szovjet csapatok tartották megszállás alatt, veszélyes vállalkozás volt hosszú időn keresztül.

 Március 15. a szabadság szinonimájává vált a magyar történelemben. Nem véletlenül próbálták az 1867-es kiegyezést követően ellehetetleníteni megünneplését, s helyette – „ha már muszáj” alapon – az áprilisi törvények évfordulóját ünnepeltetni, sikertelenül. Trianont követően, 1927-ben hivatalosan is nemzeti ünneppé nyilvánították a napot, de állami elismerésétől függetlenül már a 19. század második felétől rendre ünnepelték kisebb, és idővel nagyobb közösségben is a magyar szabadság napját.

A második világháborút követő években rövid ideig még a nemzeti ünnepek között tartották számon március idusát, azonban a szovjetizálás teljessé válását követően ez is megváltozott. 1948-ban, a forradalom és szabadságharc centenáriumán az MKP megkezdte március 15. átértékelését a kommunista ideológiának megfelelően. „A független haza csak úgy tudta biztosítani a szabadságot, ha megdöntik a nép zömét szolgaságban tartó feudális, nemesi uralmat.” – jelentette ki Rákosi 1948. március 15-én, a megemlékezések során.[1] A kommunisták magukat Kossuth, Petőfi és Táncsics örököseiként definiálták, az 1945 utáni eseményeket pedig 1848 megvalósításaként, sőt tökéletesítéseként értékelték, hiszen ahogy a párt fő ideológusa Révai József kijelentette: „1848 kezdet volt, nem befejezés.”[2] Kossuth, Petőfi és Táncsics közé ideológiailag nem fértek bele azok a nemesi származású hősök, akik életüket adták a magyar szabadságért. De Révai még ennél is tovább ment. Az 1948-ban meginduló kényszerkollektivizálás egyfajta megelőlegezésének tekinthetjük ünnepi beszédében megfogalmazott gondolatát, amely szerint: „1848 elbukott, mert vezető osztályában két lélek lakozott. Mert a parasztság nem állt oda életre-halálra a nemzeti ügy mellé.”[3] A magyar parasztság ilyen fokú hamis megbélyegzése előrevetíti a vidéki Magyarországon hamarosan bekövetkező tragikus eseményeket.

1949-ben már teljesen más hangnemben zajlottak a márciusi ünnepségek. Az intézményesülő kommunista diktatúra egyenesen megalázta az ünnepet azzal, hogy erre a napra időzítette a Magyar Függetlenségi Népfront kongresszusát. Itt hangzott el Rákosi közismertté vált megállapítása: „A mi országunk nem rés, hanem erős bástya a béke frontján.”[4] 1848–1849 üzenete ekkor már végképp háttérbe szorult. Ahogy Rákosi fogalmazott: „Innen, a Magyar Függetlenségi Népfront országos kongresszusáról mondunk újra köszönetet felszabadítónknak, a hatalmas Szovjetuniónak és bölcs vezérének, a magyarság nagy barátjának Sztálinnak, akik annyi évszázad után végre leverték kezünkről a bilincset és megnyitották előttünk a szabadság, az újjászületés útját. A Magyar Függetlenségi Népfront tudatában van ennek a történelmi lehetőségnek. Tudja, hogy amiért hiába küzdöttek Rákóczi kurucai, Kossuth honvédei, az 1919-es forradalom vörös katonái, azoknak a céloknak az elérését most a történelem lehetővé tette.”[5] Rákosi idézett beszédében az 1848-as eseményeket az 1919-es Tanácsköztársaság mellé sorolja. Mindez megalapozza az ünnepnap valódi üzenetének évtizedekre szóló elferdítését is. 1949 után már nem március idusa, hanem március 21. a bolsevik diktatúra Tanácsköztársasága lesz a központi elem a hivatalos állampárti kommunikációban. Az indoklás szerint március 15. örökségét, 1919 márciusa vitte tovább, s az ott megfogalmazott célokat 1945-öt követően a szovjet megszállás eredményeképpen sikerült elérni. Ez a történelemhamisítással felérő indoklás négy évtizeden át, egészen a rendszerváltoztatásig tartotta magát.

Két évvel később, 1951-ben egy minisztertanácsi rendelettel hivatalosan is munkanappá nyilvánították március 15-ét. Ettől függetlenül március idusa a diktatúra több mint négy évtizede alatt mindvégig a magyar szabadság jelképe volt. Nem véletlen, hogy 1956 után, a jelentősebb rendszerellenes megmozdulások, tüntetések, szinte egyaránt március 15-hez kötődtek. Negyven év diktatúra sem volt elég ahhoz, hogy kitörölje március 15. emlékét a magyar emberek szívéből. Hasonlóan a szabadságharc leverését követően a neoabszolutizmus korához, a diktatúra évtizedei alatt, évről-évre egyre többen emlékeztek meg az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc hőseiről, dacolva akár a rendőri erőszakkal is.

Balogh Gábor

 

Kép forrása: Fortepan / Berkó Pál

 

 

[1] Rákosi elvtárs a szorosabb magyar nemzeti egységről. In: Szabad Nép, 1948. március 17. 3. o.

[2] Révai elvtárs előadói beszéde. In: Szabad Nép, 1948. március 17. 1. o.

[3] Révai József felszólalása a parlament 1948. március 15-i ünnepi ülésén. UMFI Magyar Filmhíradó 1. 1948. (https://filmhiradokonline.hu/#home) 2024. március 13.

[4] Rákosi Mátyás elvtárs nagy beszéde a Népfront-kongresszuson. In: Szabad Nép, 1949. március 107. 1. o.

[5] Rákosi felszólalása a Magyar Függetlenségi Népfront országos kongresszusán. UMFI Magyar Filmhíradó 54. 1948. (https://filmhiradokonline.hu/#home) 2024. március 13.

© Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Alapítvány – Minden jog fenntartva!