„Elő kell készítenünk németjeink és magyarjaink ügyének végérvényes megoldását, mert az új köztársaság csehszlovák nemzeti állam lesz” – jelentette ki Eduard Beneš, Csehszlovákia elnöke rádióbeszédében 1945 februárjában. A második világháború után Csehszlovákia célja nemzetállam létrehozása volt, ennek eszközéül szolgált a kollektív bűnösség alapján a németek kitelepítése, valamint a magyar származású lakosságra rákényszerített lakosságcsere.
1918-ban megalakult a soknemzetiségű Csehszlovákia, ám 1938–1939-et követően a mesterségesen létrehozott államalakulat ismét eltűnt a térképről. A Cseh-Morva Protektorátus náci irányítás alatt működött, Szlovákia pedig a németekkel szövetséges bábállamként. Az Edvard Beneš vezette csehszlovák emigráció a németeket és magyarokat tette felelőssé Csehszlovákia felbomlásáért, egyben elhatározta a német és magyar kisebbség kitelepítését és az ország szláv nemzetállammá alakítását.[1] A csehszlovák emigráns kormány célkitűzésével, hogy a nemzetiségi kérdést kitelepítés útján „oldja meg”, a szovjet vezetés 1942-től egyetértett, a nyugati szövetségesek a konkrét lépések kidolgozását a béketárgyalásokra kívánták bízni. A kollektív bűnösség alapján a háború után megkezdődött a németek egyoldalú kitelepítése. Csehszlovákia vezetői meg voltak győződve arról, hogy az ország déli részén, Szlovákiában élő mintegy 600 ezres magyarság akadályozza a szláv nemzetállamiság kiteljesedését.[2]
Eduard Beneš és londoni kormánya a moszkvai kommunista emigráció tagjaival együtt 1945. április 3-án érkezett Kassára, ahol megalakult az új csehszlovák kormány, egyben nyilvánosságra hozták a szovjet vezetés által jóváhagyott kormányprogramot.[3] Az ún. kassai kormányprogram megfosztotta csehszlovák állampolgárságuktól a németeket és a magyarokat, kilátásba helyezte felelősségre vonásukat, vagyonuk elkobzását, iskoláik bezárását. Ezt követően rendeletek sora látott világot, amely kimondta a magyar egyesületek feloszlatását, kizárták a magyarokat az egyetemekről, főiskolákról, betiltották a magyar nyelvű könyvek és újságok kiadását és behozatalát, mindemellett több helyen a magyar nyelv nyilvános használatát is tiltották.[4] „Életemet tiltó rendelkezések keresztezik. Provokációnak veszik, ha ismerősömet anyanyelvemen üdvözlöm, vagy annak köszönését fogadom, és táborral fenyeget...” – jellemezte az időszakot Fábry Zoltán író. A magyarokat bármikor ki lehetett lakoltatni házaikból, lakásaikból, emellett közmunkára kötelezhették őket.[5]
Csehszlovákia és Magyarország 1946. február 27-én lakosságcsere-egyezményt kötött, amely lehetővé tette a csehszlovák kormány számára, hogy annyi – a Beneš-dekrétum alapján csehszlovák állampolgárságától megfosztott – szlovákiai magyart telepíthessen át Magyarországra, amennyi magyarországi szlovák önként jelentkezik a Csehszlovákiába való áttelepülésre. Az egyezmény nem két egyenlő fél között köttetett, ez abban is megmutatkozott, hogy míg a magyarországi szlovákok önként jelentkezhettek, addig a csehszlovák hatóságok maguk határoztak arról, mely magyarokat kényszerítik az áttelepülésre.[6]
Magyarországnak az egyezményben azt is vállalnia kellett, hogy a népcserén túl átveszi a népbíróságok által háborús bűnösnek minősített magyarokat is. A szlovák népbíróságok tömegével ítéltek el magyarokat mondvacsinált indokok alapján. Az 1947 végéig működő bíróságok által elítélt több, mint nyolcezer személy mintegy százaléka magyar volt. A legsúlyosabb ítéletet Esterházy János politikus kapta, akit 1947-ben halálra ítéltek, bár ítéletét nem tudták végrehajtani, ugyanis ekkor Esterházy a Szovjetunióban raboskodott.[7]
A magyar kormány kezdetben nem járult hozzá a lakosságcsere megkezdéséhez, erre válaszul a csehszlovák kormány a magyar lakosság Csehszlovákián belüli széttelepítéséről, egészen konkrétan deportálásáról döntött. A csehországi munkaerőhiányra hivatkozva több mint negyvenezer magyart – köztük nőket, gyermekeket, időseket – szállítottak fűtetlen vagonokban Csehországba, ingatlanjaikat pedig elkobozták.[8] A deportáltak csehországi fogadtatása és szétosztása a visszaemlékezőkben a hajdani rabszolgavásárokat idézte fel: „Elkezdődött a vásár. Úgy hordtak szét bennünket a cseh parasztok.”. Addig kellett a fűtetlen vagonokban, a vasútállomáson vagy valamely közeli épületben várakozniuk, amíg egy cseh gazda ki nem választotta őket. Leghamarabb a jó erőben lévő, minél több munkaképes családtaggal rendelkező családok „keltek el”.[9] 1947. április 12-én indult meg a lakosságcsere-egyezmény végrehajtása, Magyarországot összesen 71 787 szlovák hagyta el, Csehszlovákiából pedig 89 660 magyart telepítettek ki.
A Csehszlovákiában maradt magyarságot megfosztották minden jogától: „Még magyarul sem szabadott megszólalni. Az iskolában az udvaron, ha magyarul beszéltünk, a szlovák tanító körmöst adott, a másik meg bezárt minket a pincébe” – emlékezett vissza Gubik Géza. A jogfosztottságból egyetlen „kiút” vezetett. A csehszlovák kormány nem csupán a telepítésekkel, deportálásokkal próbálta a kisebbségek arányát csökkenteni. A reszlovakizációs, vagyis „visszaszlovákosítási” kampány is a felvidéki magyarság eltüntetését szolgálta. Ennek hivatalos magyarázata szerint a 19. század folyamán elmagyarosodott szlovákok lehetőséget kaptak arra, hogy visszatérhessenek „eredeti” nemzetiségükhöz.[10] A megfélemlített felvidéki magyarság mintegy kétharmada, több, mint négyszázezer személy kérte szlovákká minősítését, hogy ezzel visszakaphassák állampolgári jogaikat.[11]
Ugyan a magyar kisebbség teljes felszámolása nem sikerült, a magyarság egy részének kitelepítésével, a helyükre betelepített szlovákokkal jelentősen megváltoztatták a magyarlakta területek etnikai összetételét, amely a két világháború közötti időszakban meglehetősen homogén volt.[12] A háború utáni első, 1950. évi népszámlálás szerint Szlovákia 3 442 317 lakosából csupán 354 532 vallotta magát magyar nemzetiségűnek[13]. A Beneš-dekrétumok pedig napjainkig nem veszítették érvényüket.
A magyar országgyűlés 2012-ben a felvidéki magyarság kitelepítésének kezdetét, április 12-ét emléknappá nyilvánította.
Lakatos Dorina
Borítókép forrása: Fortepan / Rózsa László
[1] Popély Árpád: A csehszlovákiai magyar kisebbség jogfosztása: deportálás, lakosságcsere és reszlovakizáció. In: Bárdi Nándor - Fedinec Csilla - Szarka László: Kisebbségi magyar közösségek a 20. században. Gondolat Kiadó – MTA Kisebbségkutató Intézet Budapest, 2008, 210. o.
[2] Schmidt Mária – Halmy Kund (szerk.): Magyar tragédia 1944 – 1947. XX. Század Intézet, Budapest, 2011, 215–216. o.
[3] Schmidt – Halmy (szerk.), i. m. 216. o.
[4] Popély, 2008, i. m. 210–212. o.
[5] Popély, 2008, i. m. 212. o.
[6] Popély Árpád: Fél évszázad kisebbségben. Fejezetek a szlovákiai magyarság 1945 utáni történetéből.
Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja, 2014, 31. o.
[7] Popély, 2008, i. m. 214. o.
[8] Uo.
[9] Popély, 2014, i. m. 60. o.
[10] Schmidt – Halmy (szerk.), i. m. 218. o.
[11] Popély, 2008, i. m. 215. o.
[12] Popély, 2008, i. m. 215. o.
[13] Popély, 2014, i. m. 51. o.
