Pár hónappal a német megszállás után 1944 augusztusában a szovjet Vörös Hadsereg is átlépte Magyarország határát, s ezzel kezdetét vette a magyar lakosság tömegeinek Szovjetunióba deportálása^[1], tömeges kényszermunkára hurcolása a kollektív bűnösség elve alapján. Molotov szovjet külügyminiszter már 1943-ban kifejtette, hogy „A szovjet kormány úgy véli, hogy azért a fegyveres segítségért, amelyet Magyarország Németországnak nyújtott, a felelősséget nemcsak a magyar kormánynak, de kisebb-nagyobb mértékben a magyar népnek is viselnie kell.”^[2] A kezdeti listákra háborús bűnösök, „volksbundisták”, valamint német nemzetiségűnek titulált személy kerültek, ezek azonban sok esetben csupán bemondásra készültek a helyi „muszkavezetők” vagy „policájok” segítségével. A magyar lakosság elhurcolása több ütemben zajlott a szovjetek előrenyomulása során. A településeken különféle munkák, így például a romok eltakarítása, vagy éppen igazoláskiadás ürügyén gyűjtötték össze majd vagonírozták be emberek százezreit. A főváros elhúzódó ostroma után Budapestről és a környékbeli városokból is megkezdték a civil lakosság deportálását. A német származású lakosságot rendelet alapján, módszeresen gyűjtötték össze. Amennyiben az előre meghatározott számot elérték, nem hurcolták el az egész német nemzetiségű lakosságot, azonban ha hiány volt, deportálták a németes hangzású nevű magyarokat is. A bodrogközi Ónodon azok is a listára kerültek, akiknek a neve „r” betűre végződött, arra hivatkozva, hogy Hitler neve is „r” betűre végződött. Így hurcoltak el németként Molnár vagy Pásztor vezetéknévvel rendelkező személyeket is.

A transzportokba nem csupán munkaképes férfiak kerültek, de jelentős számú nőt is elhurcoltak a szovjet kényszermunkatáborokba. Az akkor mindössze tizenhét éves Krechl Margitot testvéreivel együtt kihallgatásra hívták be, Miskolc mellett pedig bevagonírozták őket. „Nem mondtak nekünk semmit sem. Csak ordítottak és hajtottak befelé a kocsikba.” – idézte fel ezeket a pillanatokat egy interjúban. Végül a Donyec-medencébe deportálták és bányamunkára fogták, amelynek nyomait évtizedekkel később is magán hordozta, ugyanis egy alkalommal rájuk omlott a bánya.^[3] Nem csupán a munka veszélye, hanem az a gondolat is gyötörte a nőket, hogy mi történik, ha hazajutnak, születhet-e gyermekük a későbbiekben.^[4]

Több forrás tanúskodik arról, hogy az emberek begyűjtésénél az sem volt mérvadó, ha egy nő várandós volt. Sloboda Margit visszaemlékezése szerint éjjel mentek értük, családja hiába könyörgött, hogy legalább őt hagyják, hiába próbált segítséget kérni, azt mondták, „négy hónapos terhesség még nem számít”. Több nő így a munkatáborokban adott életet gyermekének, akik anyakönyvezés nélkül jöttek világra. Már az is csoda volt, ha egyáltalán életben maradtak.^[5] A terhességen túl a fiatalkor sem jelentett akadályt. A tizennégy éves Nagy Klára Rózának csendőr nevelőapját keresték. Mivel őt nem találták, helyette a lányt hurcolták el. Róza tizenhét éves koráig egy gyermekkolónián élt, majd bíróság elé állították és tíz év kényszermunkára ítélték.^[6]

A nők a beharangozott néhány napos munkára csak selyemblúzokat, púdertartót csomagoltak. Ezeknek később fontos szerepe volt a táborban is, hiszen – ha eredeti funkciójukban nem is tudták őket hasznosítani – sokszor ezekért cserébe jutottak ételhez.

A visszaemlékezések arról is tanúskodnak, nőként hogyan voltak kiszolgáltatva az őket őrző férfiaknak: „Sírni nem volt szabad, azt nem szerették. Sokszor felzavartak az őrök. Táncolni! És a két jobblábas bakancsban, de táncolnom kellett.”^[7] A lembergi elosztótáborba történő megérkezéskor tisztálkodniuk kellett és fertőtlenítésen estek át, átkutatták csomagjaikat és sokuktól elkobozták ruhadarabjaikat. Ezután meztelenre kellett vetkőzniük, majd férfiak borotválták meg őket, megalázó és kellemetlen helyzetbe hozva a rabokat.^[8] A dehumanizálás eszköze volt a raboknak adott szám, amelyet ezután név helyett viseltek, de több nő súlyos traumaként élte meg hajának kopaszra nyírását, mellyel „eltüntették a női nem utolsó jeleit”^[9].

A megpróbáltatás azonban sokak számára nem ért véget akkor sem, amikor visszatérhettek hazájukba. „Hazafelé a vonaton parancsra kiabáltuk, hogy éljen Rákosi, hazahozta a magyar anyákat.”^[10] A kommunista párt választási előnyt próbált kovácsolni a hadifoglyok hazahozatalából, akik közül sokan már az otthonaikba sem térhettek haza, mert időközben kitelepítették itthon maradt családjukat. A hazatérés után senki nem beszélhetett a Szovjetunióban átéltekről. A szovjet megszállás évtizedeiben tabunak számított a kényszermunkatáborok kérdése. Évtizedekkel később, a rendszerváltoztatást követően nyílt lehetőség a táborokba hurcolt személyek történeteinek, sorsainak megismerésére.

Lakatos Dorina

^[1] A kényszermunkatáborok két típusa különíthető el, a lakosságot tömegesen a GUPVI táborokba hurcolták internáltként, hadifogolyként, míg a GULAG táborokba politikai elítéltként kerültek.

^[2] Murádin János Kristóf: Gulag vagy málenkij robot? Erdélyi magyar és német polgári lakosok deportálása a Szovjetunióba, 1944–1953. In: Kiss Réka–Simon István (szerk.): Gulag-Gupvi – A szovjet fogság Európában. NEB, Budapest, 2017 60.

^[3] Kormos Valéria: A végtelen foglyai. Magyar nők szovjet rabságban 1945–1947. KKETTKA. Bp. 2017. 9-10.

^[4] Uo. 68.

^[5] Kormos: i.m. 75.

^[6] Váradiné Dán Vanda: Magyarországról a Gulágra hurcolt nők rabságának stációi. Magyar nők a Gulág lágerbirodalmában. In: Bognár Zalán – Pomázi-Bárdonicsek Dominika (szerk.): Közösség és egyén a szovjet fogságba hurcoltak kontextusában. A Gulág- és Gupvikutatók Nemzetközi Társasága IX. nemzetközi konferenciájának tanulmánykötete. Budapest – Miskolc. 2023, 200.

^[7] Kormos: i.m. 56.

^[8] Váradiné Dán Vanda: i.m. 208.

^[9] Pomázi-Bárdonicsek Dominika: Az integráció és a kapcsolatok szerepe a Gulág női táboraiban (1934–1953). In: Bognár Zalán–Pomázi-Bárdonicsek Dominika (szerk.): i.m. 231.

^[10] Kormos: i.m. 56.