1945-ben a földosztás során közel 660 ezren jutottak földhöz. Ezzel megtörtént a nagybirtokrendszer felszámolása.^[2] Ez azonban csak taktikai lépés volt a kommunisták részéről, hiszen a földosztás után létrejött törpebirtokokat sokkal könnyebb volt kollektivizálni, mint a nagygazdaságokat. Ugyanakkor a nagybirtokrendszer felszámolásával ellehetetlenítették az egyházak működését, ami szintén kiemelt célja volt a létrejövő diktatúrának. Az önellátó gazdaságok – 20-25 holdas birtokok – ellenben a kollektivizálás útjában álltak. Tulajdonosaikat kuláknak – az orosz szó eredeti jelentése ököl, utalván arra, hogy a jelzővel illetett személy mohó emberként mindent a markában akar tudni – nyilvánították és minden lehetséges adminisztratív és erőszakos eszközzel üldözték őket.^[3]

Hamarosan megkezdődött a kollektív gazdaságok kialakítása, ez azonban már az elején nehézségekbe ütközött, mivel a parasztok ragaszkodtak a földtulajdonukhoz. Leginkább azok tiltakoztak, akik 20-25 holdon felül gazdálkodtak, hiszen ezek életképes, önálló árutermelésre alkalmas birtokok voltak. A kommunista hatóságok szovjet mintára úgynevezett „kuláklistákat” állítottak össze. A listára nem csak azok kerültek fel, akiknek a birtoka nagyobb volt 25 holdnál, de hamarosan azokat is nyilvántartásba vették, akiknek volt cséplőgépe, ipari üzeme, malma, esetleg kocsmája. A megtörésük érdekében óriási terheket róttak rájuk, folyamatosan emelték az állami begyűjtés normáit, a termény- és élőállat beszolgáltatásán túl 1948-tól zsírbeadás, 1949-től sertéshízlalási- és átadási kötelezettséget vetettek ki rájuk, majd a következő években minden előállított késztermékükre (például vaj, tej) szintén beadási köztelezettséget róttak ki. Amennyiben ezeket nem tudták teljesíteni – akár a rossz termés vagy az időjárási viszonyok miatt –, megjelentek az államvédelem emberei és megkezdődött a „padlássöprés”.^[4]

A földbirtokos parasztság elleni első szervezett erőszakos fellépés 1948-ban Pócspetrin történt. A falu lakói a helyi elemi iskola államosítása ellen tiltakoztak, amikor az egyik kivezényelt rendőr puskája máig tisztázatlan körülmények között elsült, halálosan megsebesítve tulajdonosát. Az ÁVH rövid időn belül megszállta a falut. Még aznap végigverték a feltételezett tetteseken túl szinte a falu egész lakosságát. A pócspetri eljárás szolgáltatott mintát a „kulákverő csoportok” létrehozásához, amelyek a hivatalosan „vidéki kiszállásoknak” nevezett portyák során sokakat bántalmaztak, volt, akit agyonvertek.^[5]

A propagandában folyamatosan gúny tárgyát képezték a kulákok „Egy faluban a kulákok / összesúgtak: – „vermet ások. / A krumplimat belerejtem / S beadni majd elfelejtem...“^[6]– hangzott az egyik gúnyvers. A párt szócsövének számító Szabad Népben folyamatosan cikkeztek árurejtegető, a munkát szabotáló kulákokról, s mindezt szembeállították az erősödő termelőszövetkezeti mozgalommal. Ugyanakkor elrettentésül a törvény szigorú fellépését is bemutatták, így a letartóztatásokról, feketevágásért indított eljárásokról is tudósítottak: „4 évi börtönre ítélték a zsizsikes gabonát beadó kulákot”^[7] – ismertették 1951-ben a bíróság döntését. Az olvasók az újságból értesülhettek Susán Gábor „gyilkos kulák” kivégzéséről is, aki egy „132 holdas kulák fia” volt, apja jelenleg zsizsikes gabona beadásáért börtönben ül, ő pedig a vád szerint egy késsel „állati kegyetlenséggel” agyonszurkálta a szalmatércsi földművesszövetkezet ügyvezetőjét.^[8]

Szigorú ítéletek sora követte egymást ezekben az években. Molnár Sándor 1950 júniusában aratás közben tüzet gyújtott, hogy ebédet főzzön magának és segítőjének. A tűzrakás balul sült el és leégett a saját tulajdonában álló legelőrész és a kunyhója, valamint a szintén tulajdonában lévő erdő széle is megperzselődött. Bár a tüzet a lakók a tűzoltók kiérkezése előtt eloltották, Molnár Sándort rögtönítélő bíróság elé állították, halálra ítélték és kivégezték. Az indoklás szerint a „terhelt a népi demokrácia tudatos és mindenre elszánt ellensége, cselekményével a szocializmus építését akarta meghiúsítani”, az éppen zajló koreai háborúban a „termelés fokozására” lenne szükség, ő pedig „170 hold termését kívánta a lángok martalékává tenni”.^[9]

Azt remélték, hogy ezek hatására a gazdálkodók önkéntesen beadják birtokaikat a „közösbe” és aláírják a termelőszövetkezetekbe való belépési nyilatkozatot. Ám ha a különféle „intézkedések”, a rábeszélés nem vezettek eredményre, fizikai erőszakot is alkalmaztak: „Na, és mikor az embereket felhívták a tanácsházára, ott is voltak hárman-négyen, aztán az én apámat is odaállították fél lábon a forró kályha mellé, és lökdösték nekifele. Hát oszt ugye, az öreg hát aláírta”^[10] – emlékezett vissza az édesapját ért megpróbáltatásokra Istók Gyula.

A kuláküldözés sok esetben az abszurditás határait is átlépte. Egy volt csendőr kuláknak bélyegzett apósa helyett vezette a családi gazdaságot. Egy ízben megvádolták azzal, hogy elmulasztotta a tejbeszolgáltatást. De mivel őt magát sehogyan sem tudták beleszuszakolni a kulák kategóriába, máshonnan kellett megközelíteni a problémát. Ebben az esetben a gazdálkodó tehene volt a kulák minősítés jogalapja: „Tehene tejbeszolgáltatás szempontjából kulák tehénnek minősíthető, mert kulák takarmánnyal eteti, a tejhozamot a kulák anyós háztartásában fogyasztják el”. Így, ha a csendőrt nem is, de a tehenet kuláknak minősítették, s bár a csendőr kiszabott négyhónapos börtönbüntetését felfüggesztették, a pénzbüntetését négyszeresére emelték.^[11]

1948-at követően minden igyekezet ellenére a termőföldek nagy része továbbra is magántulajdonban maradt. 1953-ban lehetővé tették a téeszekből való kilépést és eltörölték a kuláklistákat.^[12] Azonban az 1956-os forradalom és szabadságharc leverését után a Kádár-diktatúra végül erőszakos eszközökkel véghezvitte a kollektivizálás folyamatát.

Lakatos Dorina

Borítókép forrása: Fortepan / Kovács Márton Ernő

^[1] Kuláktan. In: Ludas Matyi, 1950. január 8. 7. o.

^[2] Csikós Gábor – Horváth Gergely Krisztián – Ö. Kovács József (szerk.): A vidék szovjetizálása. Jaffa Kiadó, Budapest, 2023, 53. o.

^[3] Csikós – Horváth – Ö. Kovács (szerk.), i.m. 89–93. o.

^[4] Földesi Margit – Szerencsés Károly: A rebellis tartomány. Magyarország története 1945–1990. Magyar Könyvklub–Helikon Kiadó, Budapest, 1998, 51–52. o.

^[5] Csikós – Horváth– Ö. Kovács (szerk.), i.m. 94–95. o.

^[6] Kukucs. In: Ludas Matyi, 1950. december 15. 7. o.

^[7] 4 évi börtönre ítélték a zsizsikes gabonát beadó kulákot. In: Szabad Nép, 1951. augusztus 30. 4. o.

^[8] Kivégezték Susán Gábor gyilkos kulákot. In: Szabad Nép, 1950. szeptember 3. 5. o.

^[9] Gyarmati György: A Rákosi-korszak. Rendszerváltó fordulatok évtizede Magyarországon, 1945–1956. ÁBTL–RUBICON, Budapest, 2013, 266. o.

^[10] Csikós – Horváth – Ö. Kovács (szerk), i.m. 169.

^[11] Csikós – Horváth – Ö. Kovács (szerk), i.m. 106. o.

^[12] Földesi – Szerencsés, i.m. 52. o.