„Sztrájk van – mit jelent ez a szó? És a rádióból is különös hangok szóltak, nem volt mese, rádiójáték, csak folyamatosan komolyzene, és időnként hírek, a szpíker hangja is érezhetően izgatott volt.”[1] – emlékezett vissza egy akkor mindössze tízéves lány a forradalom kezdetére. 1956-ban újból fegyverropogás hangzott Budapest utcáin. Lőttek, tankok vonultak fel, a mindennapi élet felborult, az eseményekről pedig csak egy-egy újságcikk, a rádió adhatott útmutatást.
1956-ban Budapest mintegy másfél milliós lakossággal rendelkezett, a propaganda fejlődő nagyvárosként tekintett rá, ám a hétköznapokban súlyos társadalmi és infrastrukturális problémákkal küzdött. A második világháborús ostrom nyomai még mindig jellemzőek voltak a város különböző részein.[2]A fegyveres harcok, a tankok megjelenése felborította a főváros működését, s bár eltérő módon és mértékben, de a lakosság egészét érintették a szabadságharc hétköznapi életet befolyásoló hatásai: a közműszolgáltatások, az élelmiszerellátás és a közlekedés akadozása. Mindeközben az iskolákban szünetelt az oktatás, sokan dolgozni sem mehettek.
A tájékozódás, az információszerzés mindenkinek egyaránt fontos volt, ez azonban az ötvenes években korlátokba ütközött, hiszen a meglévő kommunikációs csatornák használata – például a telefon – sem terjedtek el széleskörben, az írott sajtóanyagokat, a rádióadásokat az állam felügyelte.[3] A kommunista párt lapja, a Szabad Nép október 26-tól tudósított a különböző eseményekről, Budapest utcaképeiről, kijárási tilalomról, élelmiszerellátásról, az érkezett küldeményekről, cikkeztek a fővárosi közlekedésről, a vasúti forgalom megindulásáról, az iskolai oktatás folytatásáról.
A Szabad Nép cikk a tanítás újraindításáról (Arcanum Digitális Tudománytár)
A tájékoztatásra a rádió is lehetőséget adott. Ekkor mindössze két adó működött, a Kossuth és a Petőfi. A többi külföldről sugárzott adót – Amerika Hangja, Szabad Európa Rádió – nehézkes, és mindenekelőtt veszélyes volt hallgatni. Frekvenciájukat a Szovjetunióból átvett módszerekkel folyamatosan zavarták, hallgatásuk súlyos büntetéssel járt.[4] A második világháborút követően a Magyar Rádió a kommunista párt szócsöve lett, a Rádió Bródy Sándor utcai épülete a kommunista propaganda szimbólumává vált. Nem véletlen, hogy az egyetemisták 16 pontjában külön követelték a sajtószabadságot: „Teljes vélemény- és szólásszabadságot, szabad rádiót, MEFESZ újságot!”. Természetesen a rádiót a fegyveres harcok idején is a manipuláció eszközének tekintette a hatalom: „Figyelem, figyelem! Tarján Béla üzeni fiának, a 17 éves Tarján Lászlónak, hogy szülei megtudták, hogy részt vesz a harcokban. Édesanyja idegösszeroppanást kapott. Állapota súlyos. Ha édesanyját életben akarja látni, azonnal menjen haza!”[5] – hangzott az egyik felhívás.
Az október 23-i ostromot követően a Rádió adását a parlamenti stúdióból sugározták. Több, a forradalom és szabadságharc történetében jelentős beszéd is innen hangzott el. Itt jelentette be Nagy Imre Magyarország semlegességét, innen beszélt a fogságából kiszabadult Mindszenty József hercegprímás és november 4-én hajnalban, a szovjet intervenció kezdetén innen intézte utolsó üzenetét Nagy Imre a szabad világ közvéleményéhez. A rádió az újságokon, napilapokon túl az egyik legfontosabb információforrásnak számított: „Végeztem csendben az otthoni dolgomat és hallgattam a rádiót, az egész napos zenét és az azt megszakító közleményeket.”[6] – olvasható az egyik visszaemlékezésben. A rádióban időnként hírzárlatot rendeltek el, vagy egyszerűen nem tudtak adást felvenni, ezért sokszor a kéznél lévő bakeliteket vették elő. A forradalom napjaiban sokszor komolyzene ment, így lett a szabadságharc egyik „zenéje” Beethoven Egmont nyitánya, ami az egyik legtöbbször játszott darab volt a szabadságharc idején. A „tiltott” adók – például a Münchenből sugárzott Szabad Európa Rádió – pedig rendszeresen beszámoltak a szabadságharc eseményeiről.
A kommunikáció leggyorsabb módja a korszakban a telefonszolgáltatás volt, amely nyilvános telefonfülkéken keresztül, vagy magántelefon-készülékek segítségével igénybevételével valósult meg. Utóbbiból azonban a korszakban még meglehetősen kevés állt rendelkezésre. A magánkészülékek beszerelése még az 1980-as években is luxusnak minősült. A nyilvános fülkék pedig a szabadságharc által érintett területeken megsemmisültek, a postai szolgáltatás, a távírók működése korlátozott volt.
1956-ban még nem léteztek azok az eszközök, amelyek segítségével ma azonnal a legfrissebb információk birtokosai lehetünk még az egymással történő telefonálás is nehézségekbe ütközött. A legbiztosabb információforrás a személyes beszélgetés volt, a felkelőcsoportok sok esetben futárok útján kommunikáltak egymással. Azonban ez egyben a legveszélyesebb kommunikációs módot jelentette, hiszen az utcán tartózkodni kockázatos volt a szabadságharc idején.
Lakatos Dorina
Borítókép: Fortepan / Nagy Gyula
[1] Forradalom! 24 megtalált történet, Szerk: Majtényi György – Mikó Zsuzsanna – Szabó Csaba, Libri Kiadó – Magyar Nemzeti Levéltár, Budapest, 2016, 141. o.
[2] Tabajdi Gábor: Budapest a szabadság napjaiban – 1956, Jaffa Kiadó, Budapest, 2016, 14–15. o.
[3] Uo.
[4] Ólmosi Zoltán: A néprádió és a vezetékes rádió az ötvenes években, ArchívNET, 2007, 7. évf. 6. sz. 3. o. https://www.archivnet.hu/politika/a_nepradio_es_a_vezetekes_radio_az_otvenes_evekben.html?oldal=1 (Utoljára megnyitva: 2024. szeptember 16.)
[5] Földesi Margit – Szerencsés Károly: A rebellis tartomány. Magyarország története 1945–1990. Magyar Könyvklub–Helikon Kiadó, Budapest, 1998, 62. o.
[6] Majtényi – Mikó – Szabó, i. m. 129. o.
