A Rabszolgasorsra ítélve című tárlat a Gulág táborrendszer történetét, és a szovjet lágerekbe deportált több mint 700 ezer magyar sorsát mutatja be, akik közül 300 ezren soha nem tértek vissza a hazájukba.
A háborúban vereséget szenvedett Magyarország polgárainak elhurcolása – munkaerejük jóvátételként való kizsákmányolása mellett – azt a célt is szolgálta, hogy a szovjet megszállók világossá tegyék, „ki az új úr a házban”. A Szovjetunió meghódított területnek tekintette Magyarországot: a kommunista ideológiának megfelelően igyekeztek megtörni a társadalmi ellenállást és leszámolni vélt ellenségeikkel.
A tárlat nem szorítkozik az egyszerű eseménytörténetre, vagy a szikár tények ismertetésére: korabeli fotókkal, visszaemlékezésekkel, dokumentumokkal, levelekkel, térképekkel eleveníti fel a kényszermunkára hurcoltak életét.
A foglyok egészségét azonban nem csupán a kíméletlen fizikai munka tette próbára. A fűtetlen deszkabarakkok lakói az elégtelen ruházat, a rossz táplálás, az orvosi ellátás hiánya, vagy az őrök kegyetlenkedése miatt egyaránt szenvedtek. A kiállítás látogatói többük sorsával is megismerkedhetnek – azokkal is, akik odavesztek, és azokkal is, akik túlélték a megpróbáltatásokat (köztük Rózsás Jánossal, vagy éppen Olofsson Placid atyával). Mellettük bemutatjuk a tetteseket is, akik felelősséget viselnek a történtekért.
A túlélőknek a borzalmakról évtizedekig hallgatni kellett: hazatérve rosszabb esetben börtön, jobb esetben akár élethosszig tartó hallgatás várt rájuk. A kegyetlenkedésekről szóló beszámolók szájhagyomány útján terjedtek, szenvedéseikről sokan azonban még legközelebbi családtagjaik előtt sem mertek beszélni.
