„Mert egy nép azt mondta: »Elég volt.«”

Márai Sándor

A múzeum állandó kiállításának pincéjében a látogató az 1956-os terembe érkezik. Itt az 1956-os forradalom és szabadságharc jelmondatain („Ruszkik haza!” és „Halál az ÁVÓ-ra!”) túl a szabadságharc egy-egy relikviája, többek között a Corvin közi felkelőcsoport egyik főparancsnokának, Pongrácz Gergelynek a bőrkabátja, a mosonmagyaróvári sortűz egyik túlélőjének kabátja, egy repesztalálatot kapott kerékpárvilla és 1956 meghatározó szimbóluma, egy lyukas zászló is látható.

1956. október 23-án délutánra a műegyetemisták a lengyel nép – azon belül is a poznańi munkások – melletti szimpátitatüntetést szerveztek, amelynek megtartásához a Belügyminisztérium hosszas huzavona után hozzájárult. Akik átélték, mind a korszakra nem jellemző boldogságról, mosolygós arcokról, eufóriáról, az életüket meghatározó, nagy közös élményről számoltak be: „Ez nem a gyűlölt május 1-je, ez nem a »felszabadulásunk« évfordulója, ez nem a »dicsőséges szovjet októberi forradalom évfordulója«, ez valami más, valahogy magasztos és megrendítő… Némán vonul a hatalmas menet, de sok helyen az ablakok nyitva és mosolygó emberek, sokan zászlóval a kezükben integetnek felénk.”^[1] Erről az euforikus közhangulatról többen is beszámoltak, köztük Erdélyi Tibor, a Műszaki Egyetem hallgatója is: „Két óra után valamennyivel elindultunk lefelé a Gellért téren, a budai rakparton. Kedves és boldog embereket lehetett látni az ablakokban. Azt hiszem, az út elején még nem láttam lyukas zászlókat, de a közepe tájékán már igen. Nagyon erősen lehetett érezni, hogy a tömegben valami plusz erő van, nem egyszerűen a benne lévők ereje összeadódva, hanem valami plusz. A hatalmas tömeg néma volt, ez sokkal nagyobb erőt mutatott, mintha kiabáltunk volna. Semmi ruszkik haza vagy hasonló jelszó nem volt még akkor.”^[2] Hamarosan a „Ruszkik haza!” mondatot is skandálni kezdték a menetben, de sokkal hangsúlyosabb volt, hogy a tömeg a Himnuszt és más hazafias dalokat énekelt. A tüntetők a szabadságért, a szovjet csapatok kivonásáért, új választások kiírásáért, a Sztálin-szobor eltávolításáért és a nemzeti címer visszaállításáért vonultak.

Tüntetők és nemzeti lobogók a Bem-szobornál (Terror Háza Múzeum Fotótár)

Máig nincs pontos meghatározása annak, hogy 1956. október 23-án hol és mikor bukkant fel először az 1956-os forradalom és szabadságharc szimbóluma, a lyukas zászló: hogy ablakokba tették ki először, vagy a Petőfi-szobortól a Bem térre tartó diákok szabadították-e meg a nemzetidegen Rákosi-címertől a nemzeti lobogót? Ami biztos, hogy a lyukas zászló 1956 októberében országszerte gyorsan elterjedt és a szabadság szimbólumává vált. „Amíg élünk, nem felejtjük el, még ma is a szemünk előtt van. A Döbrentei utcába érve egy ház második emeletének ablakában egy fiatal nő áll, kezében egy magyarzászló lyukasan, kivágva belőle a gyűlölt Sztálin–Rákosi címer. Ez a kép még ma is élesen él emlékezetünkben. Ez volt az első lyukas zászló, amit láttunk, amely aztán az 1956-os forradalom szimbóluma lett. Némán vonul a hatalmas menet, de sok helyen az ablakok nyitva és mosolygó emberek, sokan zászlóval a kezükben integetnek felénk. Megható a látvány.”^[3] – emlékezett vissza az egyik szemtanú. A példát nem csak civilek, a fegyveres testületek tagjai is követték. „Csodálatos élmény ragadott meg az események sodrában. A Bem tér melletti laktanya ablakából egyszer csak minden utasítás nélkül a kiskatonák egy nemzeti lobogót lengettek a tömegnek. Középről kivágták a számunkra idegen címert. Óriási ovációval fogadtuk ezt a jelképes gesztust. Ebben a pillanatban született meg a forradalmat jelképező lyukas zászló.”^[4] – számolt be élményeiről egy másik jelenlévő.

Lyukas zászló Ferencvárosban 1956 őszén (Fortepan / Fortepan/Album079)

A nap végére a forradalom – egy időre – elsöpörte a diktatúrár és annak gyűlölt jelképeit is: a zászlókból kivágták a Rákosi-címert, a középületek és közterületek egy részéről eltávolították a vörös csillagot, este fél 10 magasságában pedig sikerült ledönteni a Felvonulási téren (ma Ötvenhatosok tere) a nyolc méteres Sztálin-szobrot. Debrecenben a karhatalom a békés tüntetők közé lövetett, a fővárosban pedig tűzpárbaj alakult ki a Magyar Rádiónál. A forradalom szabadságharcba fordult.

Farkas Sebestyén Lőrinc

^[1] Visszaemlékezés Korbuly-Bedő Katalintól. Idézi: Bögre Zsuzsanna: Asszonysorsok. Ötvenhatos élettörténetek elemzése. Ráció Kiadó, Budapest, 2006. 22-23.o.

^[2] Idézi: Molnár Adrienne–Kőrösi Zsuzsanna–Keller Márkus (szerk.): A forradalom emlékezete. Személyes történelem. 1956-os Intézet, Budapest, 2006. 58. o.

^[3] Visszaemlékezés Korbuly-Bedő Katalintól. Bögre, i.m., 24-25.o.

^[4] Uo. 25. o.