A második világháború lezárásával párhuzamosan Európa-szerte a kollektív felelősségre vonások, megtorlások időszaka következett be. Mindez hozzájárult olyan emberiség ellen elkövetett cselekmények végrehajtásához, mint például a felvidéki magyarok és a magyarországi németek kitelepítése. Az új szovjet mintára kiépülő diktatúra deklarált célja volt az osztályellenséggé nyilvánított emberek üldözése, eltávolítása. Reakcióssá válhatott mindenki, beleértve a hajdani arisztokratákat, katonatiszteket, iparosokat, de a munkásokat is.
Az internálás, vagyis a rendőrhatósági őrizet alá helyezés, a hatalom számára technikai eszközként szolgált politikailag „ellenségesnek” minősített személyek ellen. A hagyományos jogi kereteket kikerülve, előzetes vizsgálat nélkül, kizárólag politikai megítélés alapján hajtották végre az intézkedést a karhatalmi szervek közreműködésével.[1] A második világháborút követően az igazoló bizottságok és a népbíróságok is elrendelhették az internálást, amelyet a kommunista politikai rendőrség hajtott végre.[2] A kitelepítettek megüresedett lakásait a párt tagjai, szimpatizánsai, sztahanovista és nagycsaládos ipari munkások kaphatták meg. Az 1951. május 21. és július 18. közötti budapesti kitelepítések során mintegy 5200 családot (vagyis körülbelül 12-13 ezer embert) kényszerítettek arra, hogy elhagyják otthonaikat.[3]
Legeza János, görögkatolikus papi családból származott. A fiatal a család szegényes életkörülményei miatt a Monarchia ingyenes képzést biztosító katonaiskoláiban részesült oktatásban.[4] Hadnaggyá Bécsújhelyen nevezték ki. Ezredesi rendfokozatát 1936-ban kapta meg, tábornoki kinevezésére 1940 szeptemberében került sor.[5] 1943. január 2-án vette át a VII. hadtest parancsnokságát a Donnál. A doni katasztrófát követően a rettenetes emberveszteség következtében bűntudattól vezérelve, tiszttársai előtt őszintén nyilatkozott a háborús felelősség kérdéséről. Így tett Horthy Miklós kormányzónál történt kihallgatása során is, ami 1943 június 15-én, mindössze 54 évesen, nyugdíjaztatásához vezetett.[6] A német megszállás alatt folyamatosan Gestapo majd a nyilasok megfigyelése alatt állt. 1944 októberében a Dunántúlra vezényelték, ahol kapcsolatba került Apor Vilmos győri püspökkel. A háború végén amerikai fogságba esett, ahonnan 1945 októberében háborús bűnösként szállították haza és állították népbíróság elé.[7] Bár a tárgyalások során a vádakat alaptalannak találták, ennek ellenére 6 év fegyházbüntetésre ítélték, amit fellebbezés következtében 1 év 6 hónap börtönre mérsékeltek. Szabadulása után mezőgazdasági munkásként dolgozott, majd visszatért Budapestre.
Megpróbáltatásai ezt követően sem értek véget. 1950. július 28-án az ÁVH családja köréből hurcolta el, akik ekkor láthatták utoljára életükben. A család sokáig nem tudta, hogy mi történhetett Legeza Jánossal. Családtagjai hiába keresték, csak 1951 januárjában egy teljes vagyonelkobzási eljárás kapcsán értesültek arról, hogy Legezát 10 év börtönre ítélték.[8] Lánya, Mária így emlékszik vissza a hír hallatára: „Tehát él és elítélték. Reménykedtünk, mint mindig”.[9] Feleségét, lányát, vejét és unokáját az ítélet következtében Budapest elhagyására kötelezték, Gyöngyösön jelölve ki kényszerlakhelyüket.[10] Legeza János további sorsát a Hadtörténeti Levéltárból kikerült peranyag tárta fel. Ez alapján kiderült, hogy a hírhedt Andrássy út 60. alatt tartották fogva és maga Berkesi András államvédelmi őrnagy is részt vett a kihallgatásában.[11] A vizsgált időszakra jellemző koncepciós perben ítélték el, beismerő vallomásai aláírására is az Andrássy 60-ban kényszerítették. A vád államellenes kémkedés volt. Családja Legeza János haláláról csak 1953-ban értesült. Lánya szívszorító visszaemlékezéséből tudhatjuk meg apja sírjának hollétét: „1990-ben találtuk meg a 301-es parcellában nyugvóhelyét, tömegsírban, állati hullarészekkel eltemetve, lovakkal megtapostatva”.[12] 1990-ben Legeza János 1950. évi elítélését a Budapesti Katonai Bíróság, az 1990. évi XXVI. törvény alapján semmissé nyilvánította.[13]
Lánya és családja a kitelepítés időszaka alatt folyamatos atrocitásnak voltak kitéve. Mária és férje feljelentések kereszttüzében találták szembe magukat. Férjét, Ervint folyamatosan gyötörték, rendőrségi kihallgatásokra cipelték. Végül 1964 augusztusában, egy lakáscsere eredményeként sikerült véglegesen visszaköltözniük Budapestre.[14]
A család története szomorú lenyomata annak, ahogyan a kommunista diktatúra emberek ezreivel elbánt fennállása több mint négy évtizede alatt.
Kozma Daniella
Borítókép: Arcanum Digitális Tudománytár
[1] Bali János–Deáky Zita–Vámos Gabriella (szerk.): Családok a kitelepítések árnyékában. ELTE BTK, Budapest, 2022. 199. o.
[2] Uo. 199. o.
[3] Uo. 204. o.
[4] Hantó Zsuzsa: Kitiltott Családok. Magyar Ház, Budapest, 2010. 252. o.
[5] Legeza László–Legeza Tibor: Az ezeréves Legeza (Ligęza) család magyarországi története. Budapest, 2016. 137. o.
[6] Hantó, i.m. 252. o.
[7] Legeza László–Legeza Tibor, i.m. 137. o.
[8] Uo. 137-138. o.
[9] Hantó, i.m. 259. o.
[10] Bajor Péter: Kitartani az utolsó emberig. Egy dalmát tábornok a Donnál. In: Élet és tudomány, 2016. január 15. 70-72. o.
[11] Hantó, i.m. 256. o.
[12] Hantó, i.m. 256. o.
[13] Legeza László–Legeza Tibor, i.m. 138. o.
[14] Hantó, i.m. 268. o.
