A forradalom és szabadságharc során számos nő fegyvert fogott, sebesülteket mentett, ápolt, főzött, élelmiszert szállított, röplapot gyártott. Sokan közülük megsebesültek, életük vesztették a harcok alatt vagy a kádári megtorló gépezet beindulását követően. A mindössze tizenöt éves Szeles Erika sebesültet próbált menteni, miközben lelőtték. A fiatal orvostanhallgatót, Tóth Ilonát brutális kegyetlenséggel elkövetett módon történő gyilkosság vádjával állították bíróság elé és ítélték halálra. Kivégzése egyben az orvosok, ápolók forradalom alatti szerepvállalásáról kialakult pozitív képet akarta lerombolni.

A nők azonban nem csupán a felkelők oldalán harcoltak. A kommunista diktatúra célul tűzte ki, hogy a nők számára egyenlő jogokat és lehetőségeket biztosítson az élet minden területén, így a kommunista párt terrorszervezetének számító politikai rendőrség sem zárta be kapuit a nők előtt. Sokan közöttük a forradalom kezdete után is az elnyomó hatalom oldalán maradtak.

A forradalom és szabadságharc kitörésének pillanatában a politikai rendőrség „hagyományos” formájában már nem létezett. Az ÁVÓ/ÁVH kezdetektől belügyminisztériumi felügyelet alatt álló, majd 1950 és 1953 között belügyi hatáskörtől függetlenül, mintegy államvédelmi minisztériumként biztosította a Rákosi-rendszer fennmaradását. Sztálin halálát követően nem csupán Rákosi Mátyást mozdították el miniszterelnöki tisztségéből, hanem az államvédelmet is szorosabb kontroll keretei közé szorították.^[1]

Mindez nem a nyilvánosság előtt zajlott, a társadalom számára a politikai rendőrség, az „ávósok” továbbra is a diktatúra biztosítékát jelentették. A forradalom kitörésekor így az egyik legfontosabb követelés az ÁVH feloszlatására irányult. Nagy Imre erre vonatkozó bejelentése idején a szervezet gyakorlatilag már nem létezett, sokan menekülni próbáltak, bujkáltak, a szovjeteknél kerestek menedéket, vagy éppen hozzájuk csatlakozva vettek részt a forradalom leverésében, a részvevők felkutatásában, letartóztatásában.^[2] A november 4-i szovjet támadást követően titokban megindult az államvédelem újjászervezése, az egykori alkalmazottak közül sokan újból „munkába álltak”.

A hatalom azonban semmit nem bízott a véletlenre, igyekezett utánajárni annak, hogy az állomány tagjai hogyan viszonyultak az „októberi eseményekhez”. Ari Lászlóné esetében például kiemelték lojalitását, egy későbbi kitüntetésével kapcsolatos dokumentumban megjegyezték, hogy „Az ellenforradalom alatt jól megállta a helyét, végig a szolgálati helyén tartózkodott. Egyike volt azon elvtársaknak, aki az ellenforradalom demagógiájának egy pillanatra sem dőlt be. Az MSZMP-be való átigazolását az elsők között kérte.”^[3] Nem mindenki mutatott azonban feltétlen hűséget, Tóth Istvánnét eltávolították állásából arra hivatkozva, hogy bár munkájára nincs panasz, a forradalom kitörése előtt egyetértett az Irodalmi Újságban megjelent cikkekkel.^[4]

Volt, aki a szolgálati helyén maradt, ameddig lehetősége nyílt rá, Mayer Józsefné a szovjet tanácsadók mellett tolmácsolt,^[5] a könyvelőként alkalmazott Arm Gyuláné pedig úgy fogalmazott, végig bejárt dolgozni, kivéve azokon a napokon, amikor az oroszok épp „füstölték ki a szemben lévő házból az ellenforradalmárokat és nem lehetett kimenni az utcára”.^[6]

Nem csupán a hivatalos munkaterületükön próbálták menteni, amit még lehetett, hanem sebesülteket ápoltak, az étkeztetésben segítettek. Kring Rezsőné hangsúlyozta, hogy a XV. kerületi pártbizottságnál jelentkezett munkára, majd a helyi Vöröskeresztbe ment, hogy a segélyek elosztásában vegyen részt: „...a cél az volt, hogy az elvtársak is kapjanak csomagot, ne csak a huligán elemek”.^[7] Alaxai Margit pedig egyenruhás ávósok menekülését segítette civilruhákkal és orvosi köpenyekkel, amelyeket munkahelyéről szerzett be.^[8] Számtalan ávós nő szembesült a politikai rendőrséggel szembeni valós társadalmi megítéléssel, ezért többen ismerősöknél vagy rokonoknál bujkáltak, volt, akit letartóztattak.

A rendszer bukásától való félelem azt eredményezte, hogy október 30-án megsemmisítési parancsot adtak ki, amelynek nyomán megkezdték a veszélyt jelentő iratok megsemmisítését.^[9] A politikai rendőrségen belül nagy volt azon nők aránya, akik valamiféle adminisztratív, fontos információkat tartalmazó iratokkal, nyilvántartással kapcsolatos feladatokat láttak el. Többen az iratok eltüntetésének folyamatában is részt vettek, például Kuhári Ferencné, akiről megjegyezték, hogy „a kezdettől fogva tisztán látta az események ellenforradalmi jellegét”, s ameddig tehette, „kitartóan dolgozott és segitett a titkos anyagok megsemmisitésében”.^[10]

A szabadságharc idején nem csupán a felkelők oldalán harcoltak a nők, hanem a rendszer fennmaradásáért való „küzdelemben” is szerepet vállaltak. A kádári vezetés újjászervezte a politikai rendőrséget, A szabadságharc leverését követően elkezdődött a megtorlás időszaka, amelyben súlyos ítéleteket szabtak ki a hazájuk szabadságáért küzdő felkelőkre. A nők jelen voltak a megtorlás folyamatában is, a felülvizsgálatok után sokan egészen nyugdíjazásukig vagy a rendszerváltoztatásig az államvédelem kötelékében dolgoztak.

Lakatos Dorina

Borítókép: Fortepan/Horváth József

^[1] Gyarmati György–Palasik Mária: Az ÁVH intézménytörténetének társadalmi-politikai környezete 1953–1956. In.: Trójai faló a Belügyminisztériumban - Az ÁVH szerkezete és vezérkara (1953-1956), Szerk: Gyarmati György–Palasik Mária, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára – L’Harmattan Kiadó, Bp, 2013, 14–17.

^[2] Gyarmati György: Kollektív nemzeti függelemsértés írások 1956-ról. Kronosz Kiadó. Pécs, 2023, 177.

^[3] ÁBTL – I. – 2.8.1. – I. s. – I/1. t. – 0072 – BM Központi személyi gyűjtő: Ari Lászlóné (Papp Sára)

^[4] ÁBTL – I. – 2.8.1. – I. s. – I/1. t. – 5781 – BM Központi személyi gyűjtő: Tóth Istvánné (Lippai Piroska)

^[5] ÁBTL – I. – 2.8.1. – I. s. – I/1. t. – 3509 – BM Központi személyi gyűjtő: Mayer Józsefné

^[6] ÁBTL – I. – 2.8.1. – I. s. – I/1. t. – 0073 – BM Központi személyi gyűjtő: Arm Gyuláné (Salamon Margit)

^[7] ÁBTL – I. – 2.8.1. – I. s. – I/1. t. – 8210 – BM Központi személyi gyűjtő: Kring Rezsőné (Erdész Gabriella)

^[8] ÁBTL – I. – 2.8.1. – I. s. – I/1. t. – 0010 – BM Központi személyi gyűjtő: Alaxai Margit

^[9] Cseh Gergő Bendegúz: Az állambiztonsági iratok pusztulása 1956-ban. Levéltári szemle 56. évf. 2006/3. sz. 4.

^[10] ÁBTL 2.8.1. - I.s. - I/1.t. – 3227 BM Központi személyi gyűjtő: Kuhári Ferencné