„Az 1945. március 16. – április 4. közti időben végrehajtott előretörés következtében a 2. és 3. Ukrán Frontok csapatai befejezték Magyarország egész területének felszabadítását a német megszállóktól” – adta hírül 1945. április 4-én a Szovjet Tájékoztatási Iroda. Ezzel hivatalosan Magyarország területén véget ért a hosszú hónapok óta tartó háború, habár a Dunántúlon ekkor még zajlottak harci cselekmények. A Vörös Hadsereg a német csapatokat valóban kiszorította az ország területéről, de a szovjetek valódi felszabadítás helyett megszállták hazánkat és kommunista diktatúrát hoztak létre. A diktatúra évtizedei alatt április 4. pirosbetűs ünnepnap volt. A kommunista diktatúra magyarok millióival „ünnepeltette” évről évre az ország szovjet megszállását.
1944-ben előbb a német, majd pedig a szovjet csapatok megjelenésével Magyarország hadszíntérré vált, a hónapokig elhúzódó harcok az országban súlyos veszteségeket követeltek. Bár 1945. április 5-én a Népszava címoldalán adta hírül, hogy „Magyarország egész területe felszabadult!”[1], valójában a harcok április közepéig elhúzódtak. Ennek ellenére április 4-ét már 1945-ben egy rendelettel felszabadulási ünneppé minősítették, 1950-ben pedig – mikorra már kiépült a Rákosi-diktatúra rendszere – nemzeti ünneppé és munkaszüneti nappá nyilvánították.[2]
A bevezetett ünnepnapokon – április 4-e mellett május 1-e és november 7-e is kiemelten fontosnak számítottak – a tömegek mozgósítása elengedhetetlen volt. A kommunisták már a kezdetektől ügyeltek a megfelelő létszám kialakítására: „A marxizmus megértette a gyakorlatban, hogyan kell tömegeket mozgósítani. De nem önkéntes összefogás útján, hanem a megfélemlítés és az önkény jegyében. Gyakran vonult százezernyi tömeg a Hősök terére. A gyárakban a kommunista üzemi bizottságok árgus szemekkel őrködtek afölött, hogy mindenki együtt menjen. Eleinte csak a kivonuláskor tartottak ellenőrzést, hogy nem hiányzik-e valaki. Később rájöttek, hogy ez nem elég, mert nagy részük azonnal meglógott, mihelyt alkalom kínálkozott rá, hogy egy mellékutcán meglógjanak. A munkásoknak ettől kezdve a demonstráció után ismét zárt egységben kellett visszavonulniuk…”[3] – emlékezett vissza Sulyok Dezső kisgazdapárti politikus a felvonulásokra.
1948-ban, az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc centenáriumi évében országos ünnepségsorozatot rendeztek, amelynek keretein belül újra visszakerültek a ’48-as honvédzászlók Magyarországra. Ugyan 1941-ben egyszer már visszakapta Magyarország a zászlókat, a második világháború végén azok ismét a megszálló szovjet csapatok kezére kerültek. A magyar forradalom és szabadságharc centenáriumán visszajuttatták a műtárgyakat, de célzottan nem március 15-én, hanem április 4-én ejtették meg a zászlóátadási ceremóniát. A korabeli híradások 1848 helyett 1945 történéseire koncentráltak: „Három esztendeje annak, hogy a dicsőséges szovjet hadsereg az utolsó náci és fasiszta magyar bandákat kiűzte az ország területéről. Magyarország teljes felszabadulásának ezen a harmadik évfordulóján ünnepélyesen megkoszorúzták az elesett szovjet katonák emlékműveit.”.[4]
A kommunisták nem csupán a koszorúzásokkal, ünnepségekkel emlékeztették a lakosságot minden év áprilisában a felszabadulásnak elkeresztelt megszállásra, de országszerte közterületek nevei is őrizték az eseményt. Így például a budapesti Ferenciek tere egykoron a Felszabadulás tér nevet viselte. A propaganda a művészeteken keresztül is a felszabadítás mítoszát sulykolta. Az 1955-ben megjelent Budapesti tavasz című film egyik jelenetében az látható, ahogyan egy szovjet katona rátalál az óvóhelyen bujkáló emberekre, de elrakja fegyverét, mikor észreveszi, hogy itt nők, gyermekek és idősek vannak. Szabó György 1945-ben készült Felszabadulás című festményén - amely a Terror Háza Múzeum múzeum állandó kiállítása '50-es évek termében látható - a lakosságnak kenyeret osztó szovjet katonák láthatók. A kommunista mozgalmi dalok szövegeiben szintén megjelentek a szovjet „felszabadítók”: „Április négyről szóljon az ének / Felszabadulva zengje a nép /Érc torkok harsogva zúgják a szélnek / Felszabadítónk hősi nevét”.
Bár a német hadsereg kiűzése és a Nyilaskeresztes Párt hatalmának megtörése sokak életét megmentette, a Vörös Hadsereg 1945-ös bevonulása az emberek szemében nem jelentett valódi felszabadulást. A bombázások megszűntek, de az emberek féltek feljönni az óvóhelyekről, hiszen a szovjetek fosztogattak, több tízezer nő vált nemi erőszak áldozatává, emellett megkezdték a lakosság elhurcolását a szovjet kényszermunkatáborokba. A diktatúra évtizedeiben április 4-ét mégis minden évben katonai díszszemlékkel, felvonulásokkal „ünnepelte” a lakosság. A szovjet katonák kényszerű éltetése szürreális élményt jelentett, sokakban az ostrom és a megszállás során szerzett traumákat idézte fel, hiszen hogyan ünnepelhetett az, akit megerőszakoltak a katonák, vagy aki éveket töltött el a Szovjetunió munkatáboraiban.
A szovjet megszálló katonák kivonása nem történt meg sem a háborút lezáró békék, sem az osztrák államszerződés aláírása[5], sem pedig az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése után. Bár 1958-ban Hruscsov felajánlotta, hogy kivonják a csapatokat, Kádár János ezt visszautasította, hiszen a szabadságharc leverése után a kommunista diktatúra fennmaradásának egyetlen garanciája éppen a megszálló szovjet hadsereg volt.[6] Sőt, 1965-ben az állampárti parlament „felszabadulás” történelmi jelentőségét is törvénybe iktatta[7]. Az 1985-ös ünnepi Népszava címlapján „hazánk történelmének legjelentősebb évfordulójaként” írtak róla. Az Operaházban pedig díszünnepséget rendeztek az események 40. évfordulóján.
Egészen a rendszerváltoztatásig tilos volt megszállóként tekinteni a szovjetekre és megszállásként értékelni az 1944–1945-ös eseményeket. 1990 tavaszán hazánkban hosszú évtizedek után megtartották az első szabad választásokat, ezzel pedig véget értek az április 4-i felvonulások is, többé nem kötelezték a lakosságot a megszállás ünneplésére.
Lakatos Dorina
Borítókép forrása: Fortepan / Rádió és Televízió Újság
[1] Közli: Népszava, 1945. április 5. 1. o.
[2] Horváth Attila: A hatalom ünnepe – az ünnep hatalma. Ünnepek Magyarországon a szovjet típusú diktatúra korában. In: Jogtörténeti Szemle. Különszám, 2007, 46. o.
[3] Földesi Margit – Szerencsés Károly: A rebellis tartomány. Magyarország története 1945–1990. Magyar Könyvklub–Helikon Kiadó, Budapest, 1998, 17. o.
[4] Albert Zoltán Máté: Március tizenötödike átértékelődése 1945 után és az 1848/49-es zászlók hazatérésének kérdése. In.: Jeles napok, jeltelen ünnepek a diktatúrában. Pillanatképek a kommunista emlékezetpolitika valóságából. Szerk.: Szekér Nóra – Nagymihály Zoltán, Antológia Kiadó, Lakitelek, 2015, 69–70. o.
[5] A Magyarországgal kötött békeszerződés értelmében az országban tartózkodó szovjet csapatok utánpótlást képeztek a négyhatalmi megszállás alatt lévő Ausztria felé.
[6] Horváth, i. m. 46. o.
[7] 1965. évi II. törvény a magyar nép felszabadulása történelmi jelentőségének törvénybe iktatásáról. (https://jogkodex.hu/jsz/1965_2_torveny_8925150) 2024. április 3.
