A voronyezsi katasztrófa

A németek Moszkva alatti vereségének hatására a Harmadik Birodalom nagyobb áldozatvállalást követelt szövetségeseitől. Így került ki Don folyó partjára a Magyar Királyi 2. Honvéd Hadsereg, ismertebb nevén a 2. magyar hadsereg, amelynek története 1943-ban tragédiába torkollott.

„Távoli orosz puszták virágaiból küldök Neked pár szálat, megkérve őket, hogy meséljenek az itteni végtelen rónák titokzatosságáról és a mi vágyódásunkról szeretteink után. Fogadd oly szeretettel, amint azt én küldöm.

Valahol Oroszországban, 1942.VIII. 27-én

Glüth Gábor frontkatona levele feleségének”[1]

A Moszkva elfoglalását megcélzó német Tájfun-hadművelet 1941 telére kifulladt, a szovjet főváros bevétele meghiúsult, ezzel a Harmadik Birodalom szövetségeseivel szembeni álláspontja megváltozott: „Ha addig azon az állásponton voltak velünk szemben, hogy »ha minden áron részt akarunk venni a háborúban, akkor részt vehetünk«, úgy most 1941 végén az eddigi önkéntes részvételünkből egyszerre kötelességet csináltak. Egyszerűen követeltek” – fogalmazott Szombathelyi Ferenc vezérezredes, a magyar vezérkar főnöke.[2] Hitler először 1941 végén levélben követelte Horthy Miklós kormányzótól a magyarok nagyobb részvételét a háborúban, majd 1942 januárjában Ribbentrop birodalmi külügyminiszter, majd Keitel tábornagy személyesen látogatott ez ügyben Budapestre. Németország vezetésének eredeti szándéka volt, hogy a teljes Magyar Királyi Honvédséget a Szovjetunió elleni háborúba vezényeljék, de végül arról született megállapodás, hogy „csak” egy hadsereget küld Magyarország a keleti frontra. A Harmadik Birodalom ezért cserébe megígérte, hogy harckocsikat, páncéltörő eszközöket és korszerű kézifegyvereket ad a magyar katonáknak. Ez azonban csak később és akkor is csak részben, jellemzően zsákmányolt hadianyagból vagy elavult német eszközökből valósult meg.[3]

Hamarosan sor került a 2. magyar hadsereg felállítására és felszerelésére, az ország lehetőségeihez képes a legjobb eszközökkel, ruházattal, ellátmánnyal. A német alárendeltségbe került hadsereget 1942 áprilisától júniusig szállították ki a keleti frontra. Így kerültek a Don-kanyarhoz, Voronyezs térségébe és estek át a tűzkeresztségen a doni hídfőcsatákban. Ezekben a hídfőcsatákban a hadsereg nagy veszteségeket szenvedett, nagyjából 27 ezer embert veszített. Szeptembertől januárig ezen a frontszakaszon hadműveleti szünet volt. A magyar hadvezetés úgy tervezte, hogy 1942 őszén érkezni fog a váltás, de a megromlott magyar–román viszony miatt inkább otthon tartották a hadianyag javarészét és a katonákat, minden eshetőségre felkészülve.

Amikor 1942 őszére a német hadiszerencse megfordult Sztálingrádnál, a magyar honvédek állásaikban, egy 210 kilométer széles, nagyon keskeny arcvonalon állomásoztak a Don partján. Beköszöntött a kegyetlen orosz tél, a hátországból az utánpótlás ugyan megérkezett a Szovjetunióba, de a front helyett raktárakba került, tartalékolva a majdani váltásnak. A harckocsikat visszarendelték a frontvonalból, a szállítási „eszközök” derékhadát, a 69 ezres lóállomány javarészét visszavonták a 100-200 kilométerre lévő lóteleltető táborokba. A kegyetlen hidegben a járművek kenőanyag híján lerobbantak, a fegyverek befagytak. A katonák ruházata elhasználódott, az élelmezés akadozott, az emberek állapota napról napra romlott, megjelentek a fagyási sérülések és a végkimerüléses esetek.  Ezzel szemben, a folyó túloldalán a szovjetek már gőzerővel készültek a hamarosan meginduló offenzívára.[4] „A mindennapok kérdése lett, hogy támadnak-e az oroszok és ha igen, mikor? A parancsok egyre-másra érkeztek. Megerősíteni az állásokat, felkészülni egy esetleges szovjet támadás visszaverésére. De hogyan? A védőállásokban fázó, didergő katonák bújtak össze, s legtöbbjében a bénult fásultság, a céltalanság félelme lett urrá. A félelem elhatalmasodott. Csend volt, vészterhes csend” – írta Koppányi Sebestyén főhadnagy.[5]

A csendet a szovjetek heves tüzérségi tűzzel törték meg 1943. január 12-én az urivi hídfőnél. A tüzérségi előkészítést követően megerősített gyalogsági egységekkel, harckocsik támogatásával megindították a támadást, amely néhány nappal megelőzve egy nagyobb szovjet offenzívát csupán egy nagyobb erejű felderítő vállalkozás volt. Tudatosan választották meg a helyszínt. A cérnavékony magyar front ezen szakasza volt a leggyengébb, a védőállások kifejezetten rosszul voltak kiépítve. A magyar honvédek, a megfelelő mennyiségű nehézfegyverzet ellenére hősiesen küzdöttek. Két nappal később, amikor a scsucsjei hídfőből megindult a támadás, a szovjeteknek sikerült Uriv térségében egy 40 km széles és 20 km mély területet elfoglalniuk, ezzel kettévágták a 2. magyar hadsereg arcvonalát, a kapcsolat megszakadt az egységek között. Hitler megtiltotta a visszavonulást, ehhez a parancshoz tartotta magát a hadsereg parancsnoka, Jány Gusztáv vezérezredes. Sorsdöntő napok következtek, amely végén a hadsereg felbomlott, megkezdődött a visszavonulás a mínusz 45 fokos hidegben.[6] Jány január 24-én adta ki hírhedt hadparancsát, amelyben kijelentette, hogy a magyar hadsereg elvesztette becsületét, továbbá még a sebesültek számára is megtiltotta a további visszavonulást. Az utókor ez alapján ítélte meg egész életét, katonai pályafutását. Ezt a hadparancsot több alkalommal visszavonta, álláspontját a hadsereg helytállásával és a katasztrófa okaival kapcsolatban revideálta.[7] A németek bevetették a tartalékban tartott Cramer-csoportot, de a front teljes összeomlását nem sikerült megállítani. Fegyverbaráti vagy bajtársi összetartásról nem lehet beszélni. Hasonlóan a németekhez, az olaszok is különös „magatartásról” tettek tanúbizonyságot: „Előfordult, hogy a zászlóalj legénysége az olaszok által megszállt házba ment be melegedni, ahonnan azonban az olaszok a magyarokat bajtársiatlanul kizavarták. Ha azok ennek nem tettek eleget, akkor az egyiket megsebesítették, a másikat agyonlőtték. Egy helyen pedig a legénység által elfoglalt csűrt az éjszaka rájuk gyújtották.”[8]

A hazai sajtótermékek nem számoltak be a valós helyzetről. A szalagcímek már a szovjet támadás kezdetétől a harctéri helyzet pozitív alakulásáról jelentettek: „Honvédeink az ellenség támadását visszaverték”, „Honvédeink ellen megkísérelt támadások összeomlottak”, „Meghiúsult a vörös hadsereg valamennyi áttörési kísérlete”. Ugyanakkor a magyar hadijelentések sem az igazságról számoltak be: „Az elmúlt hét folyamán csapataink tovább folytatták a mozgó háború keretén belül tervszerű hadműveleteiket. A Szovjet súlyos veszteségeket szenvedett”.[9] Sokatmondó, hogy a napilapokban hamarosan megjelentek a Magyar Távirati Iroda közleményei, amelyben felhívták a lakosság figyelmét arra, hogy a tábori postaszolgálat korlátozott működése a „mozgó hadműveletekkel” és az „időjárás zordságával” kapcsolható össze, továbbá azzal a kéréssel fordultak a polgárokhoz, hogy mellőzzék az írásbeli tudakozódást, mert azzal csak a postaszervek munkáját zavarják és késleltetik. Aki olvasott a sorok között, az tisztában volt vele, hogy a „rugalmas védekezés”, a száz meg száz kilométeres csapatvisszavonás súlyos tragédiát sejtet.

1943 tavaszára világossá vált, hogy a hadseregnek csak a töredéke tér haza. A csapatok hazaszállítását igyekeztek „csendesen” lebonyolítani. A szerelvények főként éjszaka érkeztek meg a végállomásokra, majd a katonáknak háromhetes vesztegzárban a kaszárnyáikban kellett maradniuk. A vesztegzár leteltével megtartották a honvédek köszöntését. Erre így emlékezett vissza Kovács Zoltán zászlós: „Tolna főterén ünnepélyes fogadásra került sor. A hazatért hősöket ünnepélyes külsőségek között beszédekkel, virágcsokorral fogadták. Én vezettem fel a dísztribün előtt a megmaradt tolnai zászlóalj csekély maradványát. Mint hősöket fogadtak bennünket, mi pedig lehorgasztott fővel álltunk a község apraja-nagyja előtt. A következő napokban került sor a leszerelésekre. Rémséges volt, ahogy jöttek a családtagok érdeklődni eltűnt, elesett férjük, gyermekük után. A laktanya átalakult siralomházzá.”[10]

A Don-kanyarban bekövetkezett katasztrófa veszteségei hatalmasak voltak. Egyes források 94 000 főre, mások 148 000 főre teszik a hősi halált halt, a sebesültek, a fogságba kerültek és az eltűntek számát. A legújabb kutatások a veszteségeket 127–128 ezer főben állapították meg.[11] Ami biztos, hogy 1943. január 12. után Magyarországon sokan már hiába vártak levelet férjüktől, édesapjuktól, fiúgyermeküktől.

Farkas Sebestyén Lőrinc

Borítókép: Fortepan/Miklós Lajos

 

[1] Glüth Gábor frontkatona levele feleségének. Terror Háza Múzeum archívuma. 2010.5.1.

[2] Gosztonyi Péter (szerk.): Szombathelyi Ferenc visszaemlékezései. Occidental Press. Washingon D.C., 1980. 14. o.

[3] Szabó Péter: Magyarok a Don-kanyarban. A magyar királyi 2. honvéd hadsereg története (1942–1943). Kossuth Kiadó. Budapest, 2019. 19–27. o.

[4] Szabó, i.m. 372–374. o.

[5] Sarkady Sándor–Szabó Péter: Soproniak a Don-kanyarban. Edutech Kidaó. Sopron, 2001. 229. o.

[6] Szabó, i.m. 406–424. o.

[7] Szabó, i.m. 495–498. o.

[8] Szabó, i.m.:500–501. o.

[9] A 40. magyar hadijelentés. In: Magyar Nemzet, 1943. január 24. 1.o.

[10] Aradi Gábor–Szabó Péter: A tolnai hadosztály a Don-kanyarban- Hadiokmányok, harctéri naplók, tábori levelezőlapok és visszaemlékezések a szekszárdi magyar királyi 12. honvéd könnyű hadosztály történetéhez. 1942–1943. Zrínyi Kiadó. Budapest, 2017. 381. o.

[11] Szabó, i.m. 546. o.

© Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Alapítvány – Minden jog fenntartva!