A traktoroslány – a kommunista emancipáció tévútja

A második világháborút követően a szovjet blokk országaiban jelentősen megváltozott a nők társadalmi helyzete. A kommunisták célul tűzték ki, hogy a nők a továbbiakban azonos jogokat gyakorolhassanak a férfiakkal. Az erőltetett egyenjogúsítás nem csupán a szavazati jog biztosítását jelentette, hanem kiterjedt a munkavállalás azon területeire is, amelyet főként a férfi munkakörök jelentettek. A Rákosi-korszak ünnepelt hőse volt a sztahanovista munkásnő, vagy éppen a traktoroslány, ezek azonban csak a propaganda világában jelentettek felhőtlen karriert.

A 20. században a női egyenjogúság kérdése kiemeltté vált, egyre több feminista mozgalom jelent meg, amelyek jogokat követeltek a nőknek a tanuláshoz, munkához, az élet különböző területein való érvényesüléshez. Magyarországon ez a folyamat 1945 után felgyorsult, miután a pártállam zászlajára tűzte a női emancipáció véghezvitelét. A nők megkapták a szavazati jogot, kaphattak személyi igazolványt, kijelölhették őket gyámnak. Lehetőségük nyílt bármilyen fokú tanulmányok folytatására, természetesen csak akkor, ha nem minősítették őket rendszerellenesnek.

A háborút követő időszakban a bérek mindkét nem esetében alacsonyak voltak, így a megélhetés miatti kényszerűség kialakította a kétkeresős családmodellt, hiszen egy fizetésből nem tudott megélni egy család. A nők olyan területeken is munkát vállalhattak, ahol korábban nem érvényesülhettek, így jelentkezhettek akár fegyveres szolgálatra is.[1] A korszakban elsődleges fontosságú volt, hogy a nőket bevonják a termelőmunkába, így az ipar és a mezőgazdaság területein tömegesen jelent meg a női munkaerő traktorosként, kőművesként, darukezelőként vagy éppen hegesztőként. Ez az erőltetett egyenjogúsítás azonban sok hátránnyal járt, kettős teher nehezedett rájuk, hiszen munkájuk mellett az otthoni teendők, azaz háztartás vezetése, a gyermeknevelés feladata is rájuk hárult. A dolgozó nők helyzetét könnyíteni hivatott jöttek létre az üzemi és települési óvodák, menzák, napközik, mosodák. Azonban utóbbiak hatása az 1950-es évtizedben még eléggé csekély volt.[2]

A termelésbe való bevonás és a nők traktorra ültetése természetesen nem saját ötlet volt, hanem a szovjet minta mechanikus másolása, munkaerejük ily módon történő felhasználása a sztálinista elgondolás gyökereiből fakad. A Szovjetunióban   az 1930-as években az kényszeriparosítás idején, majd pedig a háború alatt nagy számban kényszerültek a falusi nők a férfi munkahelyek betöltésére, így arra is, hogy traktorra üljenek. Az állandó háborús fenyegetettség érzése a korai 1950-es években is hivatkozási alap volt azt illetően, hogy miért kellenek többek között női traktorosok: egy esetleges összecsapás esetére a férfiakat a frontra, a nőket pedig a gyárakba, a földekre vezényelték volna. 1949-től erős kampány folyt a nők traktorosként való alkalmazásáért. Két évvel később egy minisztertanácsi határozatban azt is elrendelték, hogy a mezőgazdasági gép- és traktorvezetői tanfolyamok hallgatóinak legalább a fele nő legyen. A hatalom számított a különböző tömegszervezetek, például a Magyar Nők Demokratikus Szövetségének segítségére a kampány során, akiknek képviselői járták a falvakat és igyekeztek megnyerni a nőket a „Gyertek lányok traktorra!” felhívásnak.[3]

Minden igyekezet és a kötelező tervszámok ellenére azonban a traktorista nem lett túl népszerű szakma a nők körében, ugyanis a csalogató plakátok, hívószavak, híradások, amelyek a munkakör szépségeit mutatták be, nem a valóságot láttatták. Nehéz fizikai munkát jelentett, amely műszaki ismereteket igényelt, emellett az év nagy részében a szabadban dolgoztak, sokszor éjszaka is, kitéve az időjárás viszontagságainak. Problémát jelentett a távolról érkezők elszállásolása, a tisztálkodás. Visszatartó ereje volt annak a képnek is, amely a traktoroslányok „laza erkölcseit” mutatta, ugyanis a falu ellenőrzése alól kikerült, szinte csak férfiak között dolgozó fiatal nőkről gyakran feltételezték az erkölcsi züllöttséget, úgy gondolták, „traktorosnak rendes lány nem megy el”. Hosszútávon pedig az egészséget sem kímélte, a traktorrázás különféle egészségügyi problémák forrása lehetett, például lehetetlenné tette egyes nők számára, hogy a későbbiekben gyermekük születhessen.[4] Az 1960-as években változott a helyzet. A Nők Lapja cikksorozatot jelentetett meg egykori traktoroslányokról, akiket egy évtizeddel korábban a munka hőseként tartottak számon. A tudósításokban szomorú kép bontakozott ki az egykori traktoroslányokról. Szemben a „dicső múlttal” jelenleg szürke hétköznapjaikat élik: „A hajdan híres Vékony Rózsi most egyszerű háziasszony, nem írnak munkájáról tudósításokat, nevére már csak a közeli ismerősök, barátok emlékeznek”.[5]

A Kádár-diktatúra idejének egyik fontos jellemzője volt a Rákosi- és a Kádár-rendszer szembeállítása, amelyben Rákosi ideje a túlkapások éveit, a kádári évek pedig a nyugodt, lassú gyarapodást, a későbbi gulyáskommunizmust jelentették. Megváltozott a hivatalos nőideál, az 1950-es évek traktoroslányát az egyenjogúsítás áldozataként, az erőltetett „férfiasítás” jelképeként ábrázolták.[6] 1970-ben a Népszabadság megállapította, hiba volt, hogy háttérbe szorultak a nők sajátos gondjai, mert így csökkentek a megoldásukra tett erőfeszítések is: „A nőkből is legyenek kéményseprők és csillések, traktorosok és mozdonyfűtők; s hogy ebben a nagy igyekezetben az új nőideál már-már a Dolgozó Nő valamiféle absztrahált szimbóluma lett, aki mintha sem feleség, sem anya nem lenne, s aki éjjel, álmában is, csak a termelésről álmodik”.[7]

Természetesen a Kádár-korszakban is meghatározó volt a munkára való ösztönzés, de nagyobb figyelmet kapott, hogy a nők milyen szerepet töltenek be a családban, a háztartásban. Az anyaság ösztönzését szolgálta az 1967-ben bevezetett GYES (gyermekgondozást segítő ellátás) is, amely lehetőséget adott, hogy három évre otthon maradhassanak a gyermekükkel, ne kelljen egyből visszatérniük a munka világába. Fontos megjegyezni, hogy ebben szerepet játszott az ipari termelésbe bevonandó személyek száma, hiszen ekkor már kevesebb képzetlen női munkáskézre volt szükség, mint az 1950-es években. Az 1970-es Népszabadság cikk a nőkérdésben a GYES bevezetését annak beismerésének tekinti, hogy túl sok nőt vontak be a termelésbe a korábbi években, s most a gyermekgondozási segélybe csomagolják a „vissza a fakanálhoz” nézetet, amely már kevésbé volt népszerű egy nő számára.[8]

Bármennyire is hirdette az egyenjogúságot a diktatúra, ezt valójában teljes mértékben a gazdasági szükségleteknek vetette alá. Amikor már nem volt szükség a tömeges képzetlen munkaerőre, fontossá vált a férfi és női szerepek különbözőségének kiemelése. Nem sikerült kiküszöbölni a férfi és női munkáért fizetendő bérkülönbségeket sem. A hivatalosan deklarált egyenjogúság így a valóságban nem tudott érvényesülni a vasfüggöny keleti oldalán, de nem volt ez másként a nyugati világban sem, ahol a nők – amennyiben nem voltak anyagilag rákényszerítve – a háziasszony szerepben tündököltek, az emancipációs mozgalom, a gyermekek felügyeletét vállaló intézmények csak később indultak útjukra.[9]

Lakatos Dorina

Borítókép forrása: Fortepan / Bauer Sándor

 

[1] Kozáry Andrea: Toborzás a rendőrségen: A nők tiszti és tiszthelyettesi képzése, 1947–1953. In: Palasik Mária – Sipos Balázs (szerk.): Házastárs? Munkatárs? Vetélytárs? A női szerepek változása a 20. századi Magyarországon. Napvilág Kiadó, Budapest, 2005, 101. o.

[2] Schadt Mária: Ellentmondásos szerepelvárások, nők az államszocializmusban. In: Acta Sociologica, 2005, 1/1. 68-69. o.

[3] Farkas Gyöngyi: „Gyertek lányok traktorra!”. Női traktorosok a gépállomáson és a propagandában. In: Korall 2003/13. 66–67. o.

[4] Farkas, i.m. 67-70. o.

[5] Tóth Eszter Zsófia: Kádár leányai. Nők a szocialista időszakban. Nyitott Könyvműhely, Budapest, 2010, 65-67. o.

[6] Tóth, i.m. 66. o.

[7] A nőkérdésről – reálisan. In: Népszabadság, 1970. december 25. 4. o.

[8] Uo.

[9] Schmidt Mária: Korszakhatáron. Esszék. KKETTKA, Budapest, 2022, 63. o.

© Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Alapítvány – Minden jog fenntartva!