A magyarországi internálótáborokban történt kegyetlenségek a kommunista diktatúra egyik legsúlyosabb bűnei közé tartoznak. Ennek ellenére, az emberek döntő többségének egészen a rendszerváltoztatásig fogalma sem volt ezeknek a szigorúan őrzött kényszermunkatáboroknak a létezéséről, és a szögesdrótkerítések mögött zajló embertelenségekről. Ennek egyik oka a pártvezetés titkolózása és a munkatáborok létezésésével és működtetésével kapcsolatos hazugságáradat, másrészt a túlélőkre és családtagjaikra rákényszerített titoktartás volt.
A Magyarországon működő internálótáborok közül a leghírhedtebb a recski tábor volt, de mellette említést kell tenni a Tiszalökön és Kazincbarcikán működő táborokról is. A magyarországi kényszermunkatáborokban elkövetett embertelenségekért soha senkit sem vontak felelősségre.
Az „internálás” szó a latin „internare”, azaz elrekeszteni szóból ered. Alapjában véve rendőrhatósági őrizetet értettek alatta. Ezt a büntetésfajtát háborúk idején az országban élő idegen – ellenségesnek minősített – állampolgárokkal szemben alkalmazták. Így például az Egyesült Államok megközelítőleg 120 ezer japán állampolgárt internált Pearl Harbour után.[1] További példa Kuncz Aladár író esete, akit Franciaországban azért internáltak az első világháború idején, mert az ellenséges Osztrák-Magyar-Monarchia állampolgára volt.[2]
Magyarországon a második világháború után a népbíróságok a büntetés egyik fajtájaként rendelhettek el internálást, például háborús bűnösök esetében. A hatalomra törő kommunisták – akik a népbíróságok működésében már a kezdetektől tevékenyen részt vettek – saját politikai céljaik elérésére érdekében akarták felhasználni ezt a büntető intézkedést is. Erre példa, hogy Gerő Ernő már 1945 márciusában azt követelte, hogyha valaki ellen nincsen tényszerűen felhozható vád, „de az illető fasiszta, nyilas”, akkor internálhassák.[3] Ennek alapján lényegében bárkire, bármikor ráhúzhatták a „nyilas” és „fasiszta” bélyeget és máris internálótáborban találhatta magát. Gerő Ernő követelése hamarosan törvényerőre emelkedett: Erdei Ferenc kriptokommunista belügyminiszter egy nem nyilvános miniszteri rendeletben közölte: „Meghatározott bűntettek vagy vétségek elkövetésével a rendelkezésre álló adatok szerint nem gyanúsíthatóak ugyan, de korábbi vagy jelenlegi fasiszta, népellenes magatartásuk miatt veszélyesek, vagy általában az ország demokratikus szellemben való újjáépítését gátolni igyekszenek, közigazgatási eljárás alá kell vonni.”[4]
A miniszteri rendeletben a „demokratikus szellemben való újjáépítés” gátlása alatt a kommunista párt hatalomra törésének bármilyen jellegű akadályoztatását kell érteni, míg a „közigazgatási eljárás” alatt az internálást.
Fontos kihangsúlyozni, hogy a kommunista irányítás alatt működő politikai rendőrség olyan mértékű befolyással rendelkezett már ekkor is az internálások elrendelését illetően, hogy akár a bíróságon meghozott felmentő ítéleteket is önkényesen felülírhatta. Egy gyakorlati példával élve, ha valakit a népbíróság felmentett az ellene irányuló vádak alól, a politikai rendőrségnek akkor is „jogában állt preventív céllal”, bírói ítélet nélkül letartóztatni az illetőt és internálni.
A politikai rendőrség hatalmát az internálótáborokat illetően még tovább erősítette, amikor 1950-ben az ÁVH hatáskörébe került a táborok működtetése. A szervezeten belül a börtönügyi osztály felelt a táborokért. A Princz Gyula őrnagy és Lőke Gyula alezredes által vezetett osztályról mindent elmond egyik sokat használt jelmondatuk, miszerint: „A rabokkal nem kell elszámolni.”[5]
Ugyanebben az évben indította el a kommunista párt az első ötéves tervet is, amelynek keretein belül az erőltetett nehéziparosítás több kulcsüzemét kívánták felépíteni. Ezekhez a munkákhoz jelentős részben az internálótáborokban fogvatartott embereket vezényelték ki, akikkel rabmunka keretei között végeztették el az építkezéseket. Sztálinváros (Dunaújváros), a Borsodi Vegyikombinát és a tiszalöki vízierőmű is internáltak munkája révén épült fel. Ezért is nevezhetjük a hazai internálótáborokat kényszermunkatáboroknak, amelyek ugyanazon az elven működtek, mint azok szovjet megfelelői.
A recski internálótáborral kapcsolatban Antall József 1991-ben az áldozatok emlékművének avatásánál úgy fogalmazott, hogy a tábor felállításával olyan folyamat indult el, ami nem Közép-Európa, hanem a Szovjetunió és a náci Németország jellemzője volt, „hiszen minden társadalmi csoportból voltak itt emberek, akiket az kapcsolt össze, hogy felléptek a diktatúra ellen.”[6]
Antall állítását támasztja alá, hogy a recski tábor rabjai között egykori katonatiszteket, ellenzéki politikusokat, egyházi személyeket, de egyszerű hétköznapi embereket is találunk. Példa erre Egri György és Faludy György, mint szociáldemokrata párttagok, Kéri Kálmán katonatiszt, Tabódy István atya és még sokan mások. Az itt raboskodókat sokszor a legabszurdabb indokokkal tartóztatta le az ÁVH. Faludy György költő, újságíró, szociáldemokrata párttag, egykori recski rab, önéletrajzi regényében jó néhány szürreális példát gyűjtött össze az ÁVH-s letartóztatásokat illetően. Például két latin szakos tanárt azért internáltak, mert „Cicero nyelvén szidták a rendszert”, amit egy közelben ülő másik egyetemen tanító kolléga megértett és feljelentette őket a rendőrségen. Egy másik abszurd példa Tóth Géza meteorológus esete, aki „fagyos légrétegek betörését” jósolta északkelet felől, miközben aznap ugyanabból az irányból „egy-egy szovjet hadosztály is érkezett Magyarországra”.[7]
A recski internálótábor a Mátrában, egy egykori tanya helyén került kialakításra. Magát a tábort a rabokkal építtették fel a juhhodályok helyére. Megközelítőleg 1500 ember raboskodott Recsken. A felhúzott barakkokban körülbelül 100–120 ember fért el. Fapriccseken kellett aludniuk, ahol csupán 40–50 cm szélességű fekvőfelület jutott egy rabnak a túlzsúfoltság miatt. Az illemhely használatára egy gödör felett keresztbe tett fadeszkán volt lehetőség, míg éjszaka a bezárt barakkban egy 200 literes hordóba lehetett a szükségleteket elvégezni. A foglyok havonta egyszer fürödhettek. Orvosi ellátás jószerivel nem volt. Az ÁVH-s orvosok is csak a legvégső esetekben avatkoztak be.
A raboknak rendkívül kemény fizikai munkát kellett végezniük. A közeli kőbányában fejtették a követ azzal a céllal, hogy a hegyoldalban rejlő andezithez hozzájussanak, amit az utak burkolásánál tudtak hasznosítani. Nyaranta akár 15-16 órán keresztül is dolgoztatták a rabokat, napi 1000-1200 kalóriás ételadagok mellett. Az elgyötört emberek útközben a közeli erdőkben csigákat vagy szalamandrákat fogtak, hogy csillapítsák éhségüket, de nemegyszer előfordult olyan eset is, hogy a disznók kondérjaiból kaparták ki a visszamaradt korpát.
Fontos kiemelni, hogy a recski táborban történt szörnyűségekről nemcsak a túlélők írásai adnak képet, hanem egy megrázó dokumentumfilm is. Böszörményi Géza és Gyarmathy Lívia munkáját, „Recsk 1950–1953 – Egy titkos kényszermunkatábor története” címmel 1989-ben mutatták be, amelyben egykori rabokat és ÁVH-s őröket is megszólaltatnak névvel.[8]
A filmben az ÁVH-s őrök közül Fórján István, Seres Pál, Tóth András, vagy a rettegett „vágott nyakú”, Varga János is megszólal. Többségük tagadta, hogy fizikai bántalmazások történtek volna, miközben az összes rab az ÁVH-sok kegyetlenkedéseiről számolt be. A gúzsbakötéstől és éheztetéstől kezdve, a békaügetésen át, a magánzárkákon keresztül, a felhevült testet hideg vízzel való lelocsoláson át a verésekig mindenféle szörnyűség előfordult.
A külvilággal a raboknak semmilyen kapcsolatuk nem volt. Visszaemlékezéseik alapján az ÁVH-sok pöcegödrében fellelhető újságpapírokból próbáltak valamelyest tájékozódni a szögesdróton kívüli helyzetről. Sztáray Zoltán recski rab társai tájékoztatása érdekében egy cigarettapapírra leírva, „recski újságként” továbbította a fellelt híreket.[9]
Mivel a raboknak semmilyen lehetőségük nem volt írásra és olvasásra, ráadásul a tanulatlan ÁVH-s őrök ordibálását kellett egész nap hallgatniuk, mentális egészégük ápolása érdekében egymásnak tartottak előadásokat esténként. Az élet különböző területeiről érkező értelmiségi rabok magyar és világirodalmi, valamint matematikai és filozófiai témákban is előadtak egymásnak.[10]
A recski rabok között voltak olyanok is, akik meghasonulva önmagukkal, az ÁVH-sok ígéreteiben bízva, pár életkörülményt javító kedvezményért cserébe besúgói feladatokat láttak el, vagy adott esetben saját rabtársaikat verték meg az őrök helyett. Ezeket az embereket rabnyelven „vamzeroknak” nevezték. A recski raboknak voltak saját kifejezéseik, amelyeket csak ők értettek. Erre példa a „hesszelni” – figyelni, vigyázni; vagy a tábor nevével való szójáték „recsk” – rettentő csávába kerültünk.[11]
Érdemes említést tenni a recski táborból történt egyetlen sikeres szökésről is, amit Michnay Gyula és társai hajtottak végre. A rendkívüli kreativitással és bátorsággal rendelkező rabok az előkészület után egy vasárnapi napon hajtották végre a szökést, amikor a jól ismert belső őrszemélyzetnek is szabadnapja volt. A terv szerint egyikük ÁVH-s őrnek öltözött be, fából készült PPS-gépfegyverrel és paradicsomdobozból kialakított dobtárral; a többiek pedig maradtak rabruhájukban; majd egyszerűen kisétáltak a tábor területéről, mintha dolgozni mennének. Végül egyedül Michnaynak sikerült Nyugatra szöknie, ahol rabtársai nevét beolvasta a Szabad Európa Rádióban. Innen értesült a világ a magyar Gulág-táborrendszer létezéséről, illetve a rabok hozzátartozói szeretteik hollétéről.
1953-ban Sztálin halála után moszkvai utasításra részleges amnesztiában részesítették az internáltakat. Fontos azonban kiemelni, hogy a recski rabok többsége így sem szabadult ki az ÁVH karmai közül, többeket csak az 1956-os forradalom szabadított ki. Mitöbb, sokan a szabadságharc után ismét börtönbe kerültek.[12]
A túlélőkkel minden esetben titoktartási nyilatkozatot írattak alá, amelyben 10 évig terjedő börtönbüntetéssel fenyegették meg a volt rabokat, amennyiben bármit is szólni mernek az internálótáborban történetekről. Sokaknak életük végéig hazudniuk kellett a táborban töltött évekről. A tettesek közül senkit sem vontak felelősségre.
Hegyi Károly
[1] Cseh Gergő Bendegúz: Sorsok a kitelepítésben. (https://rubicon.hu/cikkek/sorsok-a-kitelepitesben) 2025. július 11.
[2] Pál Zoltán: Internálások Magyarországon (1945–1953). In: Kommentár, 2010/2. 61.o
[3] Palasik Mária: Bizalmas belügyminiszteri rendelet az internálások ügyében (1945). In: Társadalmi Szemle, 1997/7. 87.o.
[4] Uo. 88.o
[5] Bank Barbara–Gyarmati György–Palasik Mária: „Állami titok” Internáló- és kényszermunkatáborok Magyarországon. 1945-1953. L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2012. 22.o.
[6] Emlékmű avatás Recsken. In: Magyar Nemzet, 1991. október 26. 4.o.
[7] Faludy György: Pokolbéli víg napjaim. (https://konyvtar.dia.hu/html/muvek/FALUDY/faludy00690/faludy00690_o/faludy00690_o.html) 2025. július 9.
[8] Recsk 1950–1953 - Egy titkos kényszermunkatábor története. Dokumentumfilm, rendezte: Gyarmathy Lívia, Böszörményi Géza. 1988.
[9] Sztáray Zoltán: A recski kényszermunkatábor. In: Új Látóhatár, 1981/3-4. 381-383.o.
[10] Uo. 381-383.
[11] Erdey Sándor: A recski tábor rabjai. Reform Kft., Budapest, 1989. 283-293.o.
[12] Nem járt mindenkinek a szabadság. (https://neb.hu/hu/nem-jart-mindenkinek-a-szabadsag) 2025. július 11.
