1956. november 4-én a szovjetek megindították a Forgószél hadműveletet amelynek keretében hatvanezer szovjet katona özönlött be Magyarországra. Egy héttel később a csepeli szabadságharcosok letették a fegyvert, ezzel Budapesten véget értek a harcok. Jóllehet, a Mecsekben egy ideig még kitartottak a „láthatatlanok”, de a szabadságharc elbukott. Hamarosan kezdetét vette a megtorlás.
„A bíróság nem azért van, hogy megszüntesse a terrort, hanem hogy megalapozza és legitimálja.”[1]
Lenin
A Kádár-kormány, hogy a legitimáció látszatát megteremtse, a Népköztársaság Elnöki Tanácsának (NET) elnökével, Dobi Istvánnal neveztette ki magát 1956. november 7-én. Dobi, a törvényesség illúzióján túl azért is játszott fontos szerepet a hatalomátjátszásban/mentésben, mert a NET elnöki posztját 1952-től kezdve ő töltötte be, így személye valamilyen formában a pártállami rendszer kontinuitását is szimbolizálta.[2] Az államfői funkciókat ellátó NET további fontos feladata volt, hogy – csakúgy, mint a Rákosi Mátyás nevével fémjelzett korszakban – törvényerejű rendeleteken keresztül irányítsa az államot. 1956 novemberében még úgy tűnt, a Kádár-kormány és a társadalom közötti szembenállást tárgyalások útján rendezni lehet, legalább a felszínen erre mutatkozott szándék Kádárék részéről.
1956. december elején összeült a Magyar Szocialista Munkáspárt Ideiglenes Központi Bizottsága. A testület napirendjén a politikai helyzet és a párt feladatainak megvitatása szerepelt. Az ülés végén hozott határozat ellenforradalomnak minősítette az októberi eseményeket. A kiváltó tényezők között négy okot neveztek meg: a „Rákosi-Gerő-klikket”, amely „1948 végétől kezdve letért a marxizmus–leninizmus elvi alapjáról”. Emellett a pártellenzéknek azt a szárnyát, amely „Nagy Imrét és Loconczy Gézát választotta zászlajául”. Nagy szerepet játszott az „ellenforradalom” kirobbanásában a „Horthy-fasiszta és a magyar kapitalista-földesúri ellenforradalom, melynek jelentős erői működtek illegálisan idehaza, fő erői pedig Nyugat-Németországban gyülekeztek és szervezkedtek”. Míg negyedik indokként a „nemzetközi imperializmust” nevezték meg. A határozat a továbbiakban azt részletezte, hogy melyek a párt előtt álló legfőbb feladatok.[3]
Az ülést követően felgyorsult a „rendcsinálás”. Néhány nappal az ülést követően, hirdették ki a hírhedt 28. számú törvényerejű rendeletet, amely 1956. december 11-én 18 órától kezdődően az ország egész területére elrendelte a rögtönbíráskodás alkalmazását az alábbi bűntettek esetében: gyilkosság, szándékos emberölés, gyújtogatás, rablás (fosztogatás), közérdekű üzemek vagy közönség életszükségleteinek ellátására szolgáló üzemek szándékos megrongálásával elkövetett bűntett, ezen bűntetteknek kísérlete; lőfegyver, lőszer, robbanószer illetve robbanóanyag engedély nélküli tartása. A statáriális eljárások során az ügyész szóban adta elő vádjait a zárt tárgyalásokon. Bűnösség megállapítása esetén a bíróság főszabályként halálos ítéletet hozott.[4]
A rögtönbíráskodás – vagyis a statáriális eljárás – a politikai vezetés számára nem hozta meg a kívánt hatást, ezért 1957 novemberében, a róla szóló rendelet kihirdetése után nem egészen egy évvel megszüntették azt. Ezt megelőzően 1957. január 15-én kihirdették a gyorsított büntetőeljárásról szóló törvényerejű rendeletet, amely kimondta: „A gyorsított eljárásban elbírált bűntettek büntetése halál; a bíróság az eset összes körülményei szerint halálbüntetés helyett életfogytiglani vagy öt évtől tizenöt évig terjedhető börtönbüntetést is kiszabhat; ha azonban a cselekményre a törvény abban az esetben is halálbüntetést rendel, ha annak elbírálása nem a jelen törvényben megállapított gyorsított eljárás alapján történik, tíz évnél rövidebb börtönbüntetést kiszabni nem lehet.”[5] Néhány hónappal később bővítették – az eredetileg háborús bűnösökkel szemben indított – népbíráskodás intézményét, amely nagyjából megegyezett a gyorsított eljárással. A megtorlás során volt példa rendes bíróságok előtt lefolytatott eljárásokra is. A megtorlásnak azonban nem csak „jogállami” keretei voltak.
Nagyjából 850 olyan személyről tudunk, akiket 1956-ban a szovjetek letartóztattak és a Szovjetunióba deportáltak, köztük olyanokat, akiknek sok esetben semmi közük nem volt a szabadságharchoz.[6] Sortüzekre már 1956. október 23. és november 4. között is sor került, több mint hatvan esetben. 1956 decembere és 1957 januárja között azonban ennek újabb hulláma következett, egy hónap alatt több mint 20 esetben nyitottak tüzet fegyvertelen civilekre. A halálos áldozatok száma máig ismeretlen.[7]
A megtorlás áldozataiként tarthatjuk számon azokat is, akiknek családtagjait halálra vagy börtönbüntetésre ítélték, internálótáborba zárták vagy akiket egzisztenciálisan lehetetlenített el a régi-új diktatúra. Emellett ide sorolhatók azok is, akik a megtorlás elől menekülve hagyták el az országot. Ez azért is hangsúlyos, mert az 1956 és 1963 közötti időszakban a bíróságokon elmarasztalt emberek közel harmada, mintegy 30%-a tiltott határátlépésért és az azzal összefüggő embercsempészésért lett elítélve.[8]
1963-ban került sor a kádári amnesztiára, ez a megtorlás időszakának hivatalos lezárása volt. Az 1956 és 1963 közötti megtorlás mérlege: 200 000 honfitársunk hagyta el az országot, közel 30 000 főt börtönöztek be, 850 embert hurcoltak a szovjet Gulág táboraiba és több száz személyt végeztek ki. A következő forradalomra még három évtizedet kellett várni.
Farkas Sebestyén Lőrinc
Borítókép: Terror Háza Múzeum Fotótár
[1] Richard Pipes: Az orosz forradalom története. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1997. 317. o.
[2] Tájékoztató a minisztertanács november 7-i üléséről. In: Népszabadság, 1956. november 8. 1. o.
[3] A párt a tömegekkel összeforrva, velük együttélve és harcolva becsülettel töltse be nehéz, de megtisztelő történelmi feladatát. In: Népszabadság, 1956. december 8. 1. o.
[4] A Népköztársaság Elnöki Tanácsának 1956. évi 28. számú törvényerejű rendelete a rögtönbíráskodásról. In: Magyar Közlöny, 1956. december 11. 1.o.
[5] A Népköztársaság Elnöki Tanácsának 1957. évi 4. számú törvényerejű rendelete a gyorsított büntető eljárás szabályozásáról. In: Magyar Közlöny, 1957. január 15., 2—3.o.
[6] Váradi Natália: 1956-os deportálások a Szovjetunióba. In: Acta Beregsasiensis, 2010/2. 44—55.o.
[7] Bővebben: Kahler Frigyes – M. Kiss Sándor: Kinek a forradalma? Püski Kiadó Kft., Budapest, 1997.
[8] Mikó Zsuzsanna: A forradalom utáni megtorlás bírósági és ügyészségi szervezete, 1956—1961. In: Történelmi Szemle, 2006/1–2. 121–169. o.
