„A hivatalos kommunista propaganda szövegírói ezt az időpontot – a második világháború befejezését – így nevezték el: „A Felszabadulás időpontja.” Úgy emlegették ezt, mint az új időszámítás értékegységét, az új Krisztus előttöt és Krisztus utánt. Úgy gondolták, a magyar nép felszabadult a nácik terrorja alól, és most már szabad elviselnie a kommunista terrort.”^[1

Márai Sándor

1945. április 12-én Magyarország területén befejeződtek a hadműveletek, a romok között újrakezdődött az élet. Néhány hét elteltével megindult a dunai hajózás, Budapesten ideiglenes hidakon már át lehetett jutni gyalogszerrel a túlpartra a Dunán, a kereskedelmi minisztérium a távíró, telefon és rádió megindításával ünnepelte a majálist, a fővárosban újra mértek sört, a nagykörúton megkezdődött a villamosforgalom. Megkezdődött a vasúti pályák helyreállítása, bár megfelelő mennyiségű mozdony és vagon nem állt rendelkezésre.^[2] A meglévő gépjárműparkkal a lehetőségekhez mérten élelmiszert szállítottak a fővárosba, de ekkor már megszokott volt az élelmiszerért vidékre tartó „batyuzók” látványa a vonatok tetején. Újraéledt a sportélet, az első osztályú labdarúgócsapatok játékosai készültek a május 10-én megrendezett második fordulóra.^[3] A színházak és a mozik megnyitottak, a mozgófilmszínházakban magyar és amerikai produkciókat egyaránt vetítettek, ekkor még nem volt mellőzött Karády Katalin, míg Clark Gable és Gary Cooper ekkor még nem voltak a kapitalizmus szellemi erjedésének közvetítői.^[4]

A „győzelem napján” hozták nyilvánosságra Budapest lakosságának létszámát jelentő népösszeírást, amely szerint a lakosságszám egymillió alá esett, az épületeknek pedig 75 százaléka megsérült. A csökkenésre az ostromon túl a „kényszerű és önkéntes eltávozás, a katonai szolgálat és a hadifogság” volt a magyarázat. Végeredményben a pesti oldalon a férfiak száma 160 ezerrel, a nőké 90 ezerrel csökkent.^[5] Természetesen a civilek tömegeinek „málenkij robotra” való elhurcolása – ami 1945 nyaráig folytatódott – nem szerepel az írásban.

Jobbágy Kálmánt Ausztriában érte a háború végének híre. Az európai győzelem másnapján szovjet fogságba esett és Sopronkőhidára, a gyűjtőtáborba vitték. Hosszabb ott tartózkodás után meglepődött, másra számított. Így emlékezett vissza: „Az egyik szovjet törzstiszt szerint sok emberük tér haza a frontról, lesz elég munkáskéz, nincs szükség hadifoglyokra, tehát ne gondoljunk arra, hogy kivisznek. Pár nap múlva mégis előálltak a bedrótozott ablakú marhavagonok, és megkezdődött a kiszállítás. Rám is sor került. Végül is Örményországban, Jerevánban, az örökös hóval fedett, ötezer méter magas Ararát "szomszédságában" kötöttünk ki, ahonnan csak 1947 októberében érkeztem vissza édesanyámhoz és testvéremhez Kecskemétre.”^[6]

Hogyan élte meg azt a napot az, akit már elhurcoltak? „Május 9. Vége a háborúnak. Aki ezt a pillanatot megérte és még ép ésszel fel tudta fogni, hogy mi történt, az tud igazán örülni az életének. Nem számít, hogy rab, fogoly, vagy éppen szabad ember vagy katona. De ez a szó, hogy béke: ez mindentől fontosabb volt még azok számára is, akik a gyermekeiket, vagy legkedvesebb szeretteiket veszítették el a háború végett. Minden ember csak arra gondolt, hogy túlélte és vége minden félelemnek, és az a fontos, hogy életben maradt. Most már nem kell félni a háború borzalmaitól.”^[7]

1945. május 9-én még mindig érvényben volt a Büntető Törvénykönyv magzatelhajtást tiltó rendelkezésének felfüggesztése, amit abban az évben február 14-én, Bálint napján hoztak. Az orvosok ettől kezdve megfelelő engedéllyel kötelező módon ingyenesen elvégezhették az abortuszt. Hazánkban 50–200 ezer közé tehető azon idősek, asszonyok és leányok száma, akik a szovjet „felszabadítók” erőszakának estek áldozatául. A szexuális abúzust elszenvedőknek nagyjából 20 százaléka esett teherbe. A szexuális erőszak elterjedése miatt 1945 májusáig több új szabályozást és intézkedést is hoztak, hogy a nemibeteg-gondozás a lehetőségekhez mérten zökkenőmentesen működhessen.^[8] A számadatok ugyan becslések, de azok nagyságrendileg egyeznek, mivel a nemibeteg-gondozókban kezeltek száma, az abortuszok száma és helyi tisztiorvosok adatai alapján készültek. Ugyanakkor sokan voltak, akik ezt a „szégyent” saját családjuknak és orvosuknak sem merték elmondani.

Azon a napon a Népszava olvasói arról olvashattak, hogy Bárdossy Lászlót, a Magyar Királyság egykori miniszterelnökét Svájc nem fogadta be.^[9] Az igazság az, hogy Bárdossy 1945 áprilisában diplomataként megkapta a beutazási engedélyt Svájcba, onnan azonban kitoloncolták május 4-én, majd októberben az amerikai fogságból kiadták Magyarországnak és háborús főbűnösként a Népbíróság elé került, 1946-ban pedig kivégezték.^[10]

Ekkor, a „győzelem” napján már országszerte felállították a Népbíróságokat. 1945 januárja és májusa között összesen 24-et. Abban az évben a pertípusok 55 százaléka zsidó áldozatokkal kapcsolatos ügyekből állt.^[11] Éppen a „győzelem” előtti napon a Markó utcai fogházban öt olyan halálraítéltet végeztek ki, akik a háború alatt zsidókat jelentettek fel a nyilas hatóságoknál, munkaszolgálatosokkal kegyetlenkedtek vagy a Duna partján végezték ki őket.^[12]

Aznap Edvard Beneš csehszlovák elnök pozsonyi rádióbeszédében bejelentette, hogy a jövőben nem garantálják a kisebbségi jogokat, így a németek és magyarok túlnyomó részének távoznia kell Csehszlovákiából.^[13] „Ez végérvényes elhatározásunk. Népünk már nem élhet németekkel és magyarokkal közös hazában.”^[14]

Május 9-re már működött a Népgondozó Hivatal, amelynek elsősorban az volt a feladata, hogy a „hazatelepülő” magyarságot letelepítse, azon túl pedig előkészítse – majd részben végrehajtsa – a magyarországi németség kitelepítését. Ekkorra már az ország különböző pontjain, Szatmár megyében és Békásmegyeren zajlott a németek internálása.^[15] A hivatal megalakulásáról éppen május 9-én számoltak be a lapok.

1945-ben Magyarországon – csakúgy, mint a kontinens jelentős részén – nem volt olyan család, amelyet valamilyen módon ne sújtott volna a háború. Mégis, május 9-én az emberek megkönnyebbültek az európai háború lezárása miatt. Próbáltak bizakodva tekinteni a jövőbe, lendületesen vetették magukat az ország újjáépítésébe. Senki sem sejtette, hogy a megpróbáltatások hamarosan folytatódnak.

Farkas Sebestyén Lőrinc

Borítókép: Fortepan / Vörös Hadsereg

^[1] Márai Sándor: Föld, föld! Akadémiai Kiadó – Helikon Kiadó, Budapest, 1991. 84. o.

^[2] Sándor Pál: A kereskedelmi minisztérium a távíró, telefon és rádió megindításával ünnepli május 1-ét. In: Szabad Nép, 1945. május 1. 2. o.

^[3] Népsport, 1945. május 9. 1.o.

^[4] Magyar Nemzet. 1945. május 9. 4. o.

^[5] Egymillió alá esett Budapest lakosságának száma. In: Szabad Nép, 1945. május 9. 4. o.

^[6] Papp Tibor (szerk.): Hadifoglyok írják...Hadifogolysors a második világháborúban. Petit Real Könyvkiadó, Budapest, 1999. 20. o.

^[7] Szulovszky János: „Mentek tik… az orosz szovjet paradicsomba, amit leromboltatok, majd felépítitek!” Élet és halál a dnyepropetrovszki lágerben egy parasztember visszaemlékezése tükrében (1945–1948). In: Bognár Zalán – Muskovics Andrea Anna (szerk.): GUPVI, GULAG – Magyarok a szovjet lágerbirodalomban. Gulág- és Gupvikutatók Nemzetközi Társasága, Miskolc, 2021. 395-396. o.

^[8] Pető Andrea: Átvonuló hadsereg, maradó trauma. Az 1945-ös budapesti nemi erőszak esetek emlékezete. In: Történelmi szemle, 1999/1-2. 85-86.; 90.; 93. o.

^[9] Svájc nem fogadta be Bárdossy volt magyar miniszterelnököt. In: Népszava, 1945. május 9. 5. o.

^[10] Pritz Pál: Bárdossy László a Népbíróság előtt. Maecenas Könyvkiadó, Budapest, 1991. 7. o.

^[11] Uo. 57. o.

^[12] Öt tömeggyilkos nyilast akasztottak fel kedden a Markóban. In: Szabad Nép, 1945. május 9. 2. o.

^[13]Popély Árpád – Stefan Sutaj – Szarka László (szerk.): Beneš-dekrétumok és a magyar kérdés 1945–1948. Attraktor Kiadó, Máriabesnyő–Gödöllő, 2007. 325. o.

^[14] Vigh Károly: A német és a magyar kisebbség sorsa Csehszlovákiában a második világháború után. In: Kisebbségkutatás, 2001/4. 85. o.

^[15] Zinner tibor: Háborús bűnösök perei. Internálások, kitelepítések és igazoló eljárások 1946–1949. In: Történelmi szemle 1985/1. 126. o.