Az 1945-ös év Magyarországon vízválasztót jelentett a nők helyzetének szempontjából is. A mintát ebben az esetben is a szovjet példa szolgáltatta.^[1] A hivatalos szólamok szerint a szocialista rendszerben a nő egyenlő a férfival. Az új választójogi törvény értelmében nemtől függetlenül egységesen 20 év lett a választójogosultság korhatára. Ezzel a női választók száma meghaladta a férfiakét.^[2] A nő fontos politikai tényező lett, a kommunisták pedig különösen igyekeztek erősíteni a nők felé irányuló propagandájukat: a választáson eltérő színű borítékban szavazott a két nem, így a számlálást követően egyértelművé vált, hogy vereségüket a mindenekelőtt a nőknek köszönhették. 1947-ben Rákosi Mátyás a választási kampány során kijelentette: „Túlzás nélkül el lehet mondani, hogy népi demokráciánk erejét, mint a meleget a hőmérőn, számszerűen le lehet olvasni arról a szerepről, melyet benne a nők visznek”.^[3]

A nők nem csupán politikai jogokat kaptak, de az oktatásban is a férfiakkal hasonló lehetőségeket teremtettek számukra, emellett egyenjogúak lettek a házasságon belül is. Az 1949. évi alkotmány deklarálta a két nem egyenlőségét, ám azt is tartalmazta, hogy nőnek és férfinak azonos jogai vannak a munkához.^[4]

A negyvenes évektől egyre gyorsuló ütemben emelkedett a női munkavállalók száma: 1949-ben 1,2 millió, 1980-ban pedig már 2,2 millió kereső nő volt az országban. Kialakult a kétkeresős családmodell, ez azonban nem csak a modern családfelfogás kérdése volt. Az 1950-es és az 1960-as években egy kereset nem tudta biztosítani egy család megélhetését. A nők munkába állása így nem csupán az egyenjogúságuk egyik bizonyítéka, hanem a megélhetés kényszere is volt.^[5]

A korszak gazdaságpolitikája az iparra helyezte a hangsúlyt, elsősorban a nehéziparra, ehhez szükséges volt a munkaerő biztosítása. A férfiak teljes foglalkoztatása az ötvenes évek elejére megvalósult, a további üres munkahelyeket már nem tudták férfiakkal feltölteni.^[6] A kiesőket a munkaképes korú nők munkába állításával pótolták. A cél az volt, hogy olcsó, szakképzetlen munkaerővel tudják növelni a termelékenységet, így bevonták őket a gépmunkás, építőmunkás, darukezelő, esztergályos, lakatos, kőműves, szerelő munkakörökbe. Szorgalmazták a bányásznők munkába állítását is, ezt azonban a propagandának sem sikerült népszerűvé tennie.

Az ipar mellett mezőgazdasági munkákra is igyekeztek bevonni a nőket, így született meg a korszakban elhíresült „traktoroslány” fogalma. A propagandában ezek a traktorosnők jelentették a férfiakkal való teljes egyenjogúságot a munka területén, az ábrázolásuk is erről árulkodott: a dolgozó nő, aki küzd a szocialista mezőgazdaságért, családja boldogulásáért. A propaganda férfias külsővel ábrázolta őket: széles váll, széles hát, nagy kezek, erőteljes arcvonások, overall, s a nőiséget kiemelő pöttyös kendő a fejükön.^[7] Ez ugyanakkor nehéz fizikai munka volt, amihez műszaki ismeretek kellettek. Ezentúl a társadalom sem nézte jó szemmel, hogy egy hajadon leány férfiakkal együtt dolgozik és él a gépállomáson. Emiatt gyakran bélyegezték őket erkölcsileg romlottnak, úgy vélték, „traktorosnak rendes lány nem megy el”.^[8]

Bár a jogi szabályozások adottak voltak, a családok többségében továbbra is jelen voltak a tradicionális értékek, elvárások, amelyek csak lassú ütemben változtak. A nők munkavállalását megnehezítette, hogy az otthoni feladatok – háztartási munkák, gyermeknevelés – mintegy második műszakként vártak rájuk, s ezt leginkább egyedül kellett megoldaniuk, mert a tradicionális férfiszerepek alig változtak a korszakban. A bölcsődék, óvodák, napközik otthonok pedig lassan fejlődtek, így csak kevés gyermek befogadására voltak alkalmasak.

A nők erőltetett munkába állítását 1953-ban elsöpörte Sztálin halála és az enyhülés politikája, a továbbiakban nem próbálták meggyőzni őket arról, hogy helyt álljanak a nehéz fizikai munkát igénylő foglalkozásokban. Ekkor „rehabilitálják” a főállású anyákat, és bár meghatározó marad a munkára való ösztönzés, nagyobb figyelmet kapott a nők családban, háztartásban betöltött szerepe. Az anyaság ösztönzését szolgálta az 1967-ben bevezetett GYES (gyermekgondozási segély) is, amely lehetőséget adott, hogy az anyák három évre otthon maradhassanak a gyermekükkel, ne kelljen egyből visszatérniük a munka világába.

A kommunista diktatúrában a női egyenjogúságot a gazdasági szükségletnek vetették alá, ugyanakkor, amikor már nem volt szükség a tömeges képzetlen munkaerőre, fontossá vált a férfi és női szerepek különbözőségének kiemelése. A hivatalosan deklarált egyenjogúság így a valóságban nem tudott érvényesülni a vasfüggöny keleti oldalán, de nem volt ez másként a nyugati világban sem, ahol az 1970-es, 1980-as évekig a nők – amennyiben nem voltak anyagilag rákényszerítve – a háziasszony szerepét viselték, az emancipációs mozgalom, a gyermekek felügyeletét vállaló intézmények csak később indultak útjukra.^[9]

Lakatos Dorina

Borítókép: Fortepan / Bauer Sándor

^[1] Schadt Mária: „Feltörekvő dolgozó nő”. Nők az ötvenes években. Pro Pannonia Kiadói Alapítvány, 2003. 13. o.

^[2] Palasik Mária: A női egyenjogúság szabályozása Magyarországon a 20. század második felében. In: Palasik Mária (szerk.): A nők és a politikum. A nők politikai szerepvállalása Magyarországon. Napvilág Kiadó, Budapest, 2007. 93-95. o.

^[3] Schadt, i. m. 14-15. o.

^[4] Schadt, i. m. 21-22. o.

^[5] Valuch Tibor: Mindennapi történeteink. Válogatott társadalomtörténeti tanulmányok. Kronosz Kiadó, Pécs, 2020. 115-116. o.

^[6] Palasik Mária: A nők tömeges munkába állítása az iparban az 1950-es évek elején. In: Palasik Mária–Sipos Balázs (szerk.): Házastárs? Munkatárs? Vetélytárs? A női szerepek változása a 20. századi Magyarországon. Napvilág Kiadó, Budapest, 2005. 99. o.

^[7] Tóth Eszter Zsófia: Kádár leányai. Nők a szocialista időszakban. Nyitott könyvműhely, Budapest, 2010. 64-65. o.

^[8] Farkas Gyöngyi: „Gyertek lányok traktorra!”. Női traktorosok a gépállomáson és a propagandában. In: Korall 2003. szeptember. 65-66. o.  (http://www.epa.hu/00400/00414/00009/pdf/04farkasgyongyi.pdf) 2025. február 13.)

^[9] Schmidt Mária: Korszakhatáron. Esszék. KKETTKA, Budapest, 2022. 63. o.