Szálasi Ferenc, a párt vezetője és a puccsot követően a Magyar Királyság „nemzetvezetője” a háború korábbi éveiben azt vallotta, hogy a zsidóság nem egy nép, hanem „néptörmelék”, emellett kritizálta a zsidótörvényeket, amelyeket képmutató félmegoldásnak tartott. Az volt az elképzelése, hogy a magyar zsidóságot gettókba kell gyűjteni, onnan pedig Amerikába – főleg Dél-Amerikába – kell telepíteni. De a zsidómentes ország megteremtésének ügyét már a (győztes) háború után kívánta rendezni.^[1]

A Szálasi-kormány belügyminisztere, Vajna Gábor a hatalomátvételt követő napokban, október 17-én rádióbeszédet mondott, amelyben a zsidókérdés megoldását is felvetette. Mint mondta, „a zsidókérdéssel kapcsolatban, amely az utóbbi hónapok alatt oly sok izgalmat váltott ki úgy a zsidóság, mint egyes zsidóbarát körökben, kijelenetem, hogy a zsidókérdést meg fogjuk oldani. Ez a megoldás – még ha könyörtelen lesz is – olyan lesz, amint azt a zsidóság eddigi és jelenlegi magatartása által megérdemli.” A beszédben külön kihangsúlyozza, hogy nem híve az önbíráskodásnak, mert „e kérdés megoldása az államhatalom feladata. És ezt a kérdést – nyugodt lehet mindenki – meg fogjuk oldani.” Vajna idézett rádióbeszédének volt egy másik olyan momentuma is, amely azt sejtette, hogy a magyar zsidóságra még nagyobb veszély leselkedik, mint ami a németek március 19-i megszállásával bekövetkezett – már, ami a megmaradt, fővárosi zsidóságot érinti: „nem ismerek el semmiféle menlevelet, vagy idegen útlevelet, melyet a magyar állampolgárságú zsidó bárhonnan, vagy bárkitől kapott.”^[2]

Szálasi 1944 novemberében „rendezte” a zsidókérdést, amely alapján három fő kategóriába sorolta a megmaradt magyar zsidóságot: az első kategória volt a „külföldi menleveles zsidóké”, a második a „kölcsönzsidóké”, akiket a Harmadik Birodalom szolgálatában állítottak munkába, a harmadik a Magyarországon – egyelőre – visszamaradók csoportja, akiket – Szálasi szándékai szerint – gettóba kell tömöríteni.^[3] Az első csoport gettókba zárásához nyilaskeresztes utasításra már november elején hozzáláttak, ez volt a „nemzetközi” gettó a Szent István park és a Pozsonyi út könyékén, néhány héttel később pedig a Dohány utcánál és Wesselényi utcánál a „nagy” gettó megszervezését is elkezdték. A Központi Zsidó Tanács vezetőit november 7-én reggel értesítették, hogy a semleges államok (elsősorban Svájc, Svédország és a Vatikán), a nemzetközi szervezetek (főként a Nemzetközi Vöröskereszt) által kiállított védlevelek (Schutzbrief) vagy védőútlevelek (Schutzpass) tulajdonosainak a következő három napban be kell költözniük a „nemzetközi” gettóba. Ennek végrehajtása egy nagyszabású rendőri akción belül valósult meg. November 8-án reggel 400 rendőr vizsgálta át a védettnek nyilvánított házakat, beköltöztették a védlevéllel ellátottakat és kiköltöztették azokat, akik nem rendelkeztek ilyen iratokkal, vagy papírjaik hamisak voltak. Ennek megszervezése hatalmas feladat elé állította a fővárosi hatóságokat, emellett a semleges követségek is tiltakoztak a szoros határidő miatt, így azt többször módosították. Hivatalosan november 19-re fejeződött be a „védettek” beköltöztetése, de még november 22-én is közel 600 rendőr intézkedett a Szent István parknál. Vajna Gábor 20 ezerre becsülte a nemzetközi házakban legálisan tartózkodók számát, ezen felül még legalább ugyanennyi menlevelekkel nem rendelkező ember menekült ezekbe az épületekbe.^[4]

Egy nappal a nemzetközi gettóba való beköltöztetés előtt kezdték meg a nyilasok a nagy gettó szervezését, ennek felállításáról viszont csak 11 nappal később adott ki rendeletet a nyilas belügyminiszter. Ennek nagyjából 0,3 km²-nyi területét VII. kerületben a Dohány – Nagyatádi Szabó István (ma Kertész) – Király – Rumbach Sebestyén – Madách Imre – Károly király utak által határolt városrész fogta össze. Erre a kis területre december végéig 69 ezer embert zártak be, a nagy gettó 4513 lakásában egy-egy szobára Domokos Miksa – aki ekkor a gettó rendészetéért felelt és a Magyar Zsidók Központi Tanácsának vezető tisztségviselője volt – számításai szerint 5,74 ember jutott.^[5] Aznap, amikor Szálasi közölte a német Dél Hadseregcsoport parancsnokával, Hans Friessner vezérezredessel Budapest erődként való felhasználását,^[6] a palánkokkal körülvett budapesti gettó kapuit lezárták. A kapukat a későbbiekben nyilasok és rendőrök egyaránt őrizték.^[7]

Holttestek a gettóban 1945 januárjában (Fortepan/Vörös Hadsereg)

A gettókban raboskodóknak egyaránt el kellett szenvedniük a zsúfoltságot, az ebből fakadó járványokat, az élelmezés jelentette kihívásokat és a nyilasok kegyetlenkedéseit. A Zsidó Tanács vezetői november végén még reménytelennek tartották az élelmezési kérdés megoldását. Ugyanakkor a gettóban élőket nem csak a főváros élelmiszerkészleteiből, hanem a Nemzetközi Vöröskereszt ellátmányából is kisegítették. Így, bár a nyilasok több alkalommal is megakadályozták az élelmiszer gettóba való juttatását, de sikerült elkerülni a még nagyobb tragédiát, a tömeges éhhalált. A palánkkal körülvett városrész rabjaira veszedelmet jelentett még, hogy a nyilasok és a velük szimpatizáló (gyakran rendőrök is) betörtek a gettó területére és ott raboltak, gyilkoltak, az Andrássy út 60. alatt található „Hűség Házába”, vagy a Duna-partra hajtották áldozataikat. Ezeket az akciókat megelégelve a hatóságok december közepén elrendelték, hogy a gettó területére csak egy kék színű különleges igazolvánnyal lehet belépni. Ez csak egy ideig-óráig jelentett megoldást, mert a sokszor karszalagot viselő fegyveresek a megrongált palánk résein vagy a gettó kapuin keresztül bejutottak a területre. 1945 januárjában már az üzlethelységekben, a Hősök Zsinagógájában (a Dohány utcai zsinagóga udvarán) és a Kazinczy utcai fürdőben tárolták az áldozatok holttestét.^[8] A gettóban pusztított az éhínség, a különböző betegségek, a betörő nyilasok, esetenként honvédek és SS-katonák is. Nem volt ritka, hogy a rendőrök nyilasok ellen intézkedtek, ahogy arra is van példa, hogy a rendőrök nyilasokkal együtt fosztogattak, vagy tétlenek maradtak a nyilasok kegyetlenkedései láttán. 1945. január 9-én a gettó rabjai láthatták, ahogy egy közel százfős rendőrkülönítmény megjelent, hogy a rendet fenntartsa – és megkötözve hurcolják el a fosztogató nyilasokat.^[9] 

A gettóban elhunytak számát máig nem határozták meg pontosan, ezt egyes források 3, mások 20 ezer főre teszik. Ami biztos: a gettó rabjai számára Vörös Hadsereg érkezése valóban a   felszabadulást jelentette.

Farkas Sebestyén Lőrinc

Borítókép: Fortepan / Fortepan/Album011

^[1] Paksa Rudolf: Szálasi Ferenc és a hungarizmus. Jaffa Kiadó és Kereskedelmi Kft., Budapest, 2013. 116.o.

^[2] Vajna Gábor belügyminiszter rádióbeszéde: Könyörtelenül elfogjuk söpörni azokat, akik nyíltan vagy titokban megkísérelnék a belső rend felborítását. In: Esti újság, 1944. október 18. 2.o.

^[3] Karsai Elek: Szálasi naplója. A nyilasmozgalom a II. világháború idején. Kossuth Könyvkiadó. Budapest, 1978. 476.o.

^[4] Karsai László: Szálasi Ferenc. Politikai életrajz. Balassi Kiadó, Budapest, 2016. 356–357.o.

^[5] Karsai László, i.m.: 359.o.

^[6] Szabó Péter – Számvéber Norbert: A keleti hadszíntér és Magyarország, 1943—1945. Puedlo Kiadó. Debrecen. 142.o.

^[7] Randolph L. Braham: A népírtás politikája. A Holocaust Magyarországon. Második kötet. Belvárosi Könyvkiadó. Budapest, 1997. 937.o.

^[8] Karsai László, i.m.: 360–364.o.

^[9] Bartha Ákos: Véres város. Fegyveres ellenállás Budapesten, 1944–1945. Jaffa Kiadó, Budapest, 2021. 160.o.