Míg a CDU zsidóellenes kifejezéseket alkot, mint például Johann Wadephul kijelentése a „kényszerű szolidaritás”-ról, amely de facto felmondja az Izrael iránti állami elkötelezettséget, Magyarország belátással és világosan emlékezik a történelmére. Egy nemzeti konzervatív, büszke nemzet szemszögéből, amely nem riad vissza a 20. század mindkét gyilkos diktatúrájának, a nemzeti szocializmus a kommunizmus terrorjának a bűneivel való szembenézéstől. Távol az iszlám migránsáradat előtti hajbókolástól, egyidejűleg a „soha többé” megszállottságától és a teljes elutasításon alapuló „Izrael-kritikától” Magyarország a Terror Háza Múzeummal mutatja meg, hogyan működhet a nemzeti identitás lerombolása nélkül az emlékezés. A neoreneszánsz palota kiválasztásával, amely Budapest egyik legszebb sugárútján áll, nem messze a pompás Állami Operaháztól, külföldi nagykövetségek által körülvéve, Orbán Viktor egyszerre mért csapást a sztálini Gulág-atrocitások és a magyar náci kollaboráció bagatellizálóira, és szabadította fel a történelmi-politikai diskurzust.

Az emlékezés mint nemzeti konzervatív manifesztum

Budapest központjában, a történelmi Andrássy úton áll egy épület, amely több mint egy múzeum. Nemzeti manifesztum. A Terror Háza Múzeum nem csupán emlékhelye két embertelen rendszer – a nemzetiszocialista és a kommunista – áldozatainak, hanem egy olyan hely is, ahol Magyarország rettenthetetlen tisztánlátással néz szembe a saját történelmével. Ez egy olyan hely, ahol az emlékezést nem szelidítik meg, hanem félreérthetetlen marad. Míg mások relativizálnak, itt megneveznek. Míg máshol a homályosítás vált divatossá, Budapesten éles kontúrokkal emlékeznek – konkrétan, kényelmetlenül, egyenes derékkal.

A döntés, hogy a múzeumot éppen itt, a kommunista titkosszolgálat, az ÁVH egykori központjában rendezték be, tudatos, szimbolikus gesztus volt. Ugyanazokban a helyiségekben, ahol az embereket kínozták, bebörtönözték és kollaborációra kényszerítették, ma a történeteikkel találkozhatunk – nem steril módon, üvegfalak mögött, hanem érzékelhetően, megrendítően és építészetileg kifinomult módon. Az épületet az előző rezsim, a nyilasok is használták – így vált a terror helyszíne az emlékezés helyszínévé.

A Terror Háza Múzeum 2002-es megnyitása óta nemcsak milliószám fogadta a látogatókat, hanem nemzetközi figyelmet – és kritikát – is kiváltott. Miért? Mert nem követi a morális egyenlősdi semlegességének a trendjét. Mert nem hajlandó eltüntetni az elkövetőket és az áldozatokat az arctalan „történelmi folyamatok” áramlatában. És mert nem riad vissza attól, hogy Magyarország történelmét nemzeti, nem pedig globalista perspektívából mesélje el. Hogy ez éppen egy olyan EU-tagállamban történik, amely nyíltan ellenzi az ideológiai egyenlőséget és a kulturális relativizmusra épülő emlékezési rituálékat, figyelemre méltó – és szükséges.

A múzeum szíve-lelke egy multimédiás eszközökkel megkomponált állandó kiállítás, amely nyomasztó sűrűséggel vezet végig a 20. század magyar fejezetein. A látogatók szándékosan elsötétített és szűkre szabott helyiségeken haladnak át, amelyeket képek, dokumentumok, szemtanúk beszámolói és eredeti tárgyak töltenek meg. Egyetlen térinstalláció sem tűnik véletlenszerűnek – minden átgondolt, jelentőségteljes. Lemegyünk a pincébe a cellákhoz, ahol egykor a kínzások történtek, meglátjuk a meggyilkoltak arcát, elolvasunk korabeli forrásértékű dokumentumokat utolsó leveleiket, halljuk a hangjukat. És minden egyes lépcsőfokkal, amellyel mélyebbre jut az ember, a múlt egyre jelenvalóbbá válik. Egy múzeum, amely testileg is megterhelő, és amely arra kényszeríti a látogatót, hogy állást foglaljon. A semlegesség itt nem lehetséges – és pont ez adja az erejét.

A zsidók szenvedésútja nemzeti kontextusban és a különböző terrorrezsimek alatt

Különösen megrendítő a zsidó szenvedéstörténet következetes bemutatása magyar kontextusban. A múzeum nem hallgatja el, hogy Horthy alatt a magyar hatóságok, majd később a nyilasok fanatikus energiával vettek részt a magyar zsidók megsemmisítésében. Százezreket deportáltak, gyilkoltak meg, lőttek bele a Dunába – gyakran honfitársaik, szomszédjaik, polgártársaik közreműködésével. A kiállítás azt is bemutatja, hogy a háborút követő kommunista rendszerben hogyan bélyegezték meg ismét a zsidó családokat – ezúttal nem „fajilag alacsonyabb rendűnek”, hanem „polgárinak”, „cionistának”, „nyugati orientációjúnak” minősítve őket. Aki megmenekült a shoahból, azt annak veszélye fenyegette, hogy a következő rendszerben ismét jogfosztottá válik.

A 20. századi Magyarország teljes drámája éppen a zsidó polgárok kettős áldozatszerepében válik kézzelfoghatóvá. A múzeum a bátor megmentőkre, a hétköznapok ellenállásaira, a civil kurázsira is rámutat – idealizálás és hamis hősiesség nélkül. Ez az önkritikus nemzeti szemlélet és a hazafias méltóság közötti egyensúly teszi a Terror Háza Múzeumot ennyire egyedülálló hellyé.

Az, hogy ez a múzeum Schmidt Mária vezetése alatt áll, szerencse Magyarország számára – és bosszúság mindazoknak, akik történelem nélküli és gerinctelen Kelet-Európára vágynak. Schmidt, aki történészprofesszor és a konzervatív szellemi körök meghatározó gondolkodója, képes volt egy olyan múzeumot létrehozni, amely nemcsak komolyan veszi az olyan konzervatív értékeket, mint a nemzet, a család és a felelősség, hanem történelmi éleslátással legitimálja is azokat. Egyesek szemében szálka az, hogy ő uralja a narratíva értelmezését, különösen Németországban, ahol nem szívesen szembesülnek olyan magabiztos nemzeti konzervatív hangokkal, amelyek nem relativizálják a holokausztot, de a kommunista bűnöket sem bagatellizálják. Schmidt elutasítja a nyugati emlékezetminták uralmát – és ezzel célpontjává válik azoknak, akik a történelmet legszívesebben morálpedagógiai egyenlősítő eszmék formájában exportálnák.

Schmidt azonban rendíthetetlen. Védi a múzeumot az olyan általános vádaktól, miszerint „revizionista” vagy „instrumentalizált” lenne, és mindig azt hangsúlyozta, hogy a múlt valódi feldolgozása csak akkor lehet sikeres, ha az a társadalom belsejéből indul. Magyarország számára ez azt jelenti, hogy önmagára többé már nem tekinthet úgy, mint a történelem örök áldozatára, hanem önmagát felelősséggel, bűnnel, de méltósággal is rendelkező cselekvő alanynak kell értelmeznie. A Terror Háza Múzeum pontosan ezt a törekvést testesíti meg. Magyarország történetét meséli el, anélkül, hogy ezt másokra hagyná. És ezt olyan egyértelműséggel teszi, amely páratlan Európában.

Fordulópont a politizált emlékezet kezelésében

Gyakran figyelmen kívül hagyott aspektus a múzeum pedagógiai hatása is. Osztályok, katonák, egyetemisták – mindannyian ellátogatnak ide, és párbeszédbe lépnek a múlttal. Egy olyan korban, amikor a fiatal európaiak alig tudják, mi volt a kommunizmus, nemhogy hogyan működött, elengedhetetlen a diktatúrával való közvetlen szembesülés. Itt a nemzetiszocializmus sem izolált német történelemként kerül bemutatásra, hanem olyan transznacionális ideológiaként, amely Magyarországon is talált bűntársakat és áldozatokat.

Mi marad a látogatóban a kiállítás megtekintése után? Nincs turisztikai „aha-élmény”, nincs sima múzeumi esztétika. Ellenben van gombóc a torokban, vannak kavargó gondolatok, van tisztelet a magyarok bátorsága előtt, hogy nem hódolnak be. Egy olyan korban, amikor az európai államok egyre inkább hajlandóak feladni identitásukat egy üres multikulturalizmus kedvéért, a Terror Háza sziklaként magasodik – kényelmetlenül, kikerülhetetlenül és állhatatosan.

Aki Budapestre látogat, és nem megy el ebbe a múzeumba, nemcsak egy történelmi helyet hagy ki, hanem egy olyan nép megértésének a kulcsát is, amely a 20. század minden ideológiai megpróbáltatásának ellenállt. És amely ma sem hajlandó átadni történelmét azoknak, akik azt át akarják értelmezni. Magyarország a Terror Háza Múzeummal emlékművet állított magának. Olyat, ami fennmarad. Olyat, ami mércét állít – Európának, az emlékezetnek és az igazságnak.

Forrás: Jüdische Rundschau
Szerző: Filip Gašpar