G. Juhász Judit először Filep Máriát, a Páneurópai Piknik főszervezőjét kérdezte.

Miért volt annyira fontos önnek, hogy nekilásson a Páneurópai Piknik szervezésének? Hiszen élhetett volna nyugalomban. 

Ha egy mérnöknek jön egy szikrája, vagy kap egy feladatot, azt meg akarja valósítani. Az álmok szépek, de a legizgalmasabb, ha valóra tudjuk váltani azokat. A szabadságterv egy álomterv volt, és sok lépcsőfok vezetett odáig. Kezdetben az erdélyi menekültek Kelet-Magyarországon, Debrecenben éltek, az első táborok itt jöttek létre 1988–1989 kora tavaszán. Már huszonötezer erdélyi menekült volt a városban, óvodákat, bölcsődéket ürítettek ki, hogy elhelyezzék őket. Nagyon közel voltam az eseményekhez. 
A következő lépcsőfok, amikor a betiltott csíksomlyói búcsúra mentünk a barátaimmal. Olyan falvakon utaztunk keresztül, amelyeket már lerombolt a téboly a Ceausescu-diktatúrában. 
Szörnyű lelki terhet jelentett, s azt bizonyította, hogy változtatni kell. A következő lépcsőfok ötvenhat mártírjainak újratemetése volt, amikor azt láttuk, hogy szabadabbá lett a világ, és a hatalom már nem elég erős ahhoz, hogy megtiltsa az emlékezést. Aztán a Sorsközösség tábor, ahol a sorsközösségben élő nemzetek képviselői a jövőről gondolkodtak. A feszült határok közé szorult állapotból akartunk kitörni. 
Ez alapozta meg Mészáros Feri barátom ötletét: üljünk le szalonnát sütni a határon, itt volt Habsburg Ottó, aki egy határtalan Európáról és egy lehetőségről beszélt. Hát valósítsuk meg. 
Ezek a gondolatok szövődtek tervvé, hogy valóban határt kell bontani. 

Volt-e, s ha igen, mi volt az a jel, amelytől sejteni lehetett, hogy itt sokkal komolyabb dolgok történnek, mint egy szalonnasütés? 

Amikor Debrecenből megérkeztünk, s elkezdtük a tábort építeni, még nem tudtuk, hány emberrel bonthatjuk a vasfüggönyt. Hiszen határbontásra mentünk Sopron-pusztára. Egyre többen jöttek, és rengeteg keletnémet autó, meglepődtünk a tömeg láttán. 
Ekkor már sejteni lehetett, hogy itt valami más történik. A mi szabadságtervünkben valójában nem volt meglepő, hogy valaki kihasználja ezt a lehetőséget. 
Ott volt a határ, ami arra való, hogy az emberek keresztülmenjenek rajta. S ha valaki a szabadságba megy át, akkor tegye. Az a dolga. 
 
G. Juhász Judit interjúja Kozma Imrével, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat elnökével.

Milyen állapotban érkeztek a kelet-németországi menekültek 1989 nyarán? 

Kétségbeesettek voltak, legfőképpen emberekre és emberségre volt szükségük. Azzal az elhatározással érkeztek, hogy onnan el, és vissza sosem. 
Ott tapasztaltam meg, mit jelent, amikor egy embertől elveszik az örökségét, elveszik a múltját, elveszik az atyáik által rájuk bízott kincseket, és egy idegen ideológiát kényszerítenek rájuk. Láttuk őket ebben a nagy elszánásban, ugyanakkor mintha taszítottak is volna el maguktól bennünket, napok teltek el, míg kezdtek kapcsolatot létesíteni velünk, egymással viszont még akkor sem. 

A besúgóktól félhettek. Hogyan reagált az NDK arra, hogy Magyarországon egy fiatal civilszervezet 
egyszer csak segíteni kezdi a menekülteket? 

Egy alkalommal eljött a keletnémet konzul, hogy szeretne találkozni velük. Nem volt egyszerű igent mondani, de természetesen beleegyeztem. 
Egy éjszakába tellett, míg el tudtuk fogadtatni a menekültekkel, hogy találkozzanak – ha akarnak – vele. 
Mindvégig csendben voltak. Később megtudtam, az NDK akkor összeállított egy listát, 101 ember neve szerepelt rajta, azt tervezték, hogy majd nemzetközi bíróság elé állítják őket ezért a galád akcióért. Tőlem csak annyit kérdezett: miért szeretem én jobban a nyugatnémeteket, mint a keletnémeteket? 
Nem értettem a kérdést. 
A beszélgetés végén, kicsit huncutul, azt válaszoltam neki: én most már tudom, hogy jobban szeretem a keletnémeteket, mint a nyugatnémeteket. Örvendezett és kinyílt az arca, én meg így folytattam: tudja, azért, mert ők jobban rászorulnak a szeretetre. 

A Máltai Szeretetszolgálat a keletnémetek érkezésével vált nagykorúvá. Hatalmas felelősség zúdult önre, önökre. Hogyan bírta ezt lelkileg és fizikailag? 

Gyorsan felserdültünk, hiszen hivatalosan februárban alakult meg a szervezet. És gyorsan felnőtté is váltunk, hiszen történelmi feladatot kaptunk. A Jóisten mindig tudja, hogy mit akar. Rám bízta ezt a feladatot, és azt hiszem, hogy mosolygott, amikor a végére értünk. Negyvennyolcezer embert láttunk el három hónap alatt, négy menekülttábor Zugligeten, Csillebércen és két hárshegyi kempingben. 
A feladatot kifejezetten élveztem. 
Akkor vagyok nyugtalan, amikor kevés a dolgom, akkor vagyok stresszes állapotban, amikor nincs kihívás. 
Ez a helyzet nekem hallatlan békét adott, mert huszonnégy órában kellett helytállni, és láttam, hogy ennek van értelme. Ennél több nem kell.

(Forrás: Magyar Hírlap)