1945 tavaszára a Vörös Hadsereg kiűzte Magyarország területéről a náci megszállókat. A háború véget ért, de a veszteségek iszonyatosak voltak. A lakosság 10%-a elpusztult, az ország romokban hevert. Újra kellett indítani az életet, újjá kellett szervezni az országot.
„Minden egyes intézkedésünk egy-egy csapást jelentett az amerikai imperialisták, Titóék és magyar bérenceik titkos terveire.”
Rákosi Mátyás, kommunista diktátor 1949-ben
A második világháború után Sztálin, a tömeggyilkos szovjet diktátor a kommunista rendszer azonnali bevezetését sürgette hazánkban. Míg a nácik korábban a nyilasokat juttatták hatalomra, a szovjet megszállók a helyi és Moszkvából visszatérő kommunistákra támaszkodtak. Magyarországon azonban nem volt könnyű dolguk. Miután az első világháború után a kommunista Tanácsköztársaság alatt már 133 napig rémuralom alatt tartották hazánk polgárait, a magyarok nem akartak újra egy marxista emberkísérlet részesei lenni. A kommunisták így csak a megszálló szovjetek támogatásával, választási csalással és nyílt erőszakkal érhettek célba. Szovjet nyomásra már 1945-ben megkapták a Belügyminisztériumot és vele együtt a rendőrség irányítását. Kezdetét vette a félelem és a terror korszaka. Az ellenfeleket koholt vádakkal letartóztatták vagy elűzték az országból, a demokratikus politikai pártok működését válogatott eszközökkel akadályozták. Végül ránk kényszerítették az egypártrendszeren alapuló pártállami diktatúrát.
Eközben dübörgött a kommunista sikerpropaganda. A rádió, a sajtó és a filmszínházak híradói csak sikerekről és a vezér, Rákosi Mátyás zsenialitásáról számoltak be. A kulisszák mögött azonban a mindennapok részévé vált az elnyomás, az erőszak és a terror. Mindenkit lehallgattak, megfigyeltek, besúgókat állítottak rájuk. A politikai rendőrség ügynökök, besúgók, börtönőrök és verőlegények tízezreivel gondoskodott arról, hogy senkinek se jusson eszébe szembeszállni a megszállók és magyar elvtársaik akaratával.
