Március 21. – A proletárdiktatúra „térfoglalása”

A 105 évvel ezelőtt, 1919. március 21-én puccsal megalakult magyarországi Tanácsköztársaság már a kezdetektől fogva szembesült a lehetetlen bel- és külpolitikai helyzettel, társadalmi támogatottsága finoman fogalmazva sem volt széleskörű. Legitimációjának megerősítése céljából – a terror mellett – tekintélyes ünnepségsorozattal készültek 1919 majálisára. Megkezdődött a diktatúra szimbolikus „térfoglalása”.

1918-ban az „őszirózsás forradalmat” követően a Károlyi-kormány meg akarta mutatni, hogy hazánkban új időszámítás kezdődött. A Magyar Népköztársaság a jelképek szintjén is le kívánta dobni magáról a monarchista béklyót. Már 1918 novemberében elrendelték, hogy az Országház teret Köztársaság térre, a Ferenc József teret Október térre, a Gizella teret Károlyi Mihály térre kereszteljék át.[1]

A Kun Béla vezette Tanácsköztársaság is folytatta ezt a gyakorlatot, leglátványosabb térfoglalási akciója egyértelműen a budapesti majális megünneplése volt, amelynek megszervezéséhez a hatalomátvételt követően nem sokkal, április elején kezdtek hozzá. Ebben az időszakban távolították el a Millenniumi emlékműről I. Ferdinánd, III. Károly, Mária Terézia, II. Lipót és Ferenc József szobrát. A Közoktatásügyi Népbiztosság emellett azt tervezte, hogy az egész emlékművet eltávolítják vagy átalakítják.[2] Egy, a Népszavában publikált írásban örömmel nyugtázták, hogy a szobordöntések a politikai akarat megnyilvánulásai, emellett már a folytatást vizionálták: „Mikor kerül sor a Werbőczy-szoborra? A Ferenc József-szobor elrablásáról, mint elítélendő egyéni akcióról emlékeztünk meg szombati lapunkban. Ez az értesülés azonban félreértésen alapult, mert amint most a közoktatásügyi népbiztosság közli: szó sincs egyéni akcióról, még kevésbé rablásról, mert a közérzést sértő, művészileg teljesen értéktelen szobormű eltávolítását, illetve szétrombolását, a közoktatásügyi népbiztossággal egyetértésben a művészeti és múzeumi ügyek politikai megbízottja rendelte el. A népbiztosság azt is közli, hogy nemcsak ez az egy szobor, hanem az összes Habsburg király-szobrok sorra kerülnek, sőt valószínűen az egész emlékművet le fogják bontani. A magunk részéről helyeseljük és örömmel üdvözöljük a közoktatásügyi népbiztosságnak ezt a forradalmi rendeletét, legalább nem fogják Budapest utcáit népgyilkosok és hóhérok szobrai ékteleníteni”.[3] A Ferenc József-szobor csizmája ott maradt az emlékművön, mint mementó. A Népszava amellett érvelt, hogy azt mindenképpen hagyják meg, annak további szerepe, hogy „jelképezze a proletariátus lábát, amely a tőkés hatalomra rátiport”.[4]

Azért, hogy a „vörös május” sikeres legyen, a szervezéssel a vörös terror leghírhedtebb figuráját, Szamuely Tibort bízták meg. A Forradalmi Kormányzótanács a szervezés anyagi költségeit először 250 ezer koronában állapította meg, de Szamuely javaslatára ezt az összeget négymillió koronára növelték, ezen felül arról is rendelkeztek, hogy vidéken is meg kell tartani az ünnepet.[5][6]

Ami a rendezvénysorozat sikerét illeti biztosra mentek. Egyrészről április 26-án elhatározták, hogy megelőzik azt, hogy a köztisztviselők, postások és mozdonyvezetők átálljanak az ellenforradalom oldalára, ezért számukra fizetésükön felül 300 koronát utalnak ki május 1-én. Eközben a sajtópropagandát a csúcsra járatták. Ennek egy igen jellegzetes terméke volt a május 1-én megjelent beszámoló a Magyarország hasábjain. A vörös május című írásban „gyönyörű építészeti kiképzésekről”, a „Lánchíd előtti gyönyörű vörös drapériás emelvényre kerülő Marxnak ötméteres álló szobráról” és a „városligeti Iparcsarnok előtti gyönyörű dekoratív hatásokról” olvashatunk.[7]

Május 1-re jelentősen megváltozott Budapest képe. Erre a napra számos szobrot és épületet vörös drapériával takartak le, így a teljes Millenniumi emlékművet, amelynek középpontjába egy obeliszk tövébe maga Marx került. Pázmány Péter és Werbőczy István szobrait a Kígyó téren (ma Ferenciek tere) egy diadalkapu pillérei mögé rejtették, eltakarták a Szent Gellért-szobrot és Baross Gáborét is. Az Országház mellett Andrássy Gyula emlékműve köré fából készült tákolmányt, az úgynevezett „Munka Házát” építették. Gipszből készült szobrok tucatját állították fel vagy hordták körbe a városon. Budapest-szerte Marx, Engels, Lenin, Szabó Ervin, Karl Liebknecht, Rosa Luxemburg, valamint munkás- és katonaszobrok bukkantak fel.[8]

A lapok Budapesten és vidéken egyaránt beszámoltak az ünnepségsorozat sikeréről. De arról már nem, hogy amíg a proletártömegek „majálisoztak”, a katonai helyzet katasztrofális volt. Szolnokot – ahol aznap korábban beszédet tartott Vágó Béla belügyi népbiztos – nem sokkal később feladta a Vörös Hadsereg, Miskolcra bevonult a cseh katonaság. A Székely Hadosztály maradékából szerveződő székely dandár Tiszafürednél vívta első ütközetét a románokkal, egyben végignézték, ahogy a vöröskatonák minden ellenállás nélkül visszavonulnak. A Tanácsköztársaság vezetői a Hungária Szállóba, a párt főhadiszállására vonultak el, hogy megtárgyalják mit tegyenek ebben a reménytelennek tűnő helyzetben.[9] Közben a fővárosban este tűzijátékot tartottak. Nagyjából ebben az időben Károlyi Mihály a Hungária Szállóba látogatott, hogy Kun Bélával beszéljen. Károlyi ekképpen számolt be a találkozóról: „Kun a teljes erkölcsi összeomlás állapotában a szobájában a díványon hevert, felesége aggodalmasan sürgölődött körülötte. Mivel egyetlen értelmes szót sem tudtam kihúzni belőle, átmentem a szomszéd szobában lakó Kunfi Zsigmondhoz, aki elmondta, Kun teljesen összetört, és a harc feladásáról beszélt”.[10] Kun másnap ennek az összeomlásnak semmi nyomát nem mutatta, a Budapest Központi Forradalmi Munkás- és Katonatanács ülésén beszédét ironikusan azzal kezdte, hogy az embert a kétségbeesés soha nem kerítheti hatalmába.[11]

A majálist övező ünnepségsorozatot követően alig három hónappal a bolsevik diktatúra összeomlott Magyarországon. Marx és elvtársainak szobrai egy időre eltűntek a közterületekről. 1945-ben azonban ismét új időszámítás kezdődött. A fentebb idézett Népszava cikben megjelenő Werbőczy-szoborra is ekkor került sor. A kommunisták számára ez az esemény nagyon nagy jelentőséggel bírt. Amint fogalmaztak: „Ledőlt a szobor, megdőlt az úri Magyarország uralma”.[12] Ezzel egy időben, 1945. május 1-én Budapesten három szovjet emlékművet lepleztek le: a Gellért téren, a Szabadság téren és a Vigadó téren. Néhány évvel később, 1951. december 16-án leplezték le a Sztálin-szobrot, amely mellett az 1919-ben állított 5 méteres Marx-szobor méretei eltörpültek. Tíz méteres talapzaton állt a diktátor nyolc méteres szobra. Természetesen nem csak a Sztálinnak és a „felszabadítóknak” állítottak emléket. A Tanácsköztársaság „hőseit” is bemutatták az embereknek. Szamuely Tibor szobrát Nyíregyházán, Kun Béla emlékművét a Vérmezőn állították fel, a Felvonulási téren pedig ott állt a Tanácsköztársasági emlékműve.

A vasfüggöny ledöntésével és a kommunizmus összeomlásával párhuzamosan a diktatúra szobrai, emlékművei csak fokozatosan tűntek el a közterületekről. 105 évvel járunk a Tanácsköztársaság létrehozása után, de a „kommunizmus kísértete” még mindig bejárja Európát. Ugyan napjaink Magyarországán nem éktelenítik népgyilkosok és hóhérok szobrai sem a főváros, sem más települések utcáit, hazánkban nem lepleznek le Marx- vagy Lenin-szobrokat, de még mindig Szabó Ervinről van elnevezve Budapest közkönyvtára, országszerte megtalálhatóak a Kun Béláról, Korvin Ottóról, Kunfi Zsigmondról, Szamely Tiborról és Varga Jenőről elnevezett közterületek. Egyes szervezetek és politikai közösségek számára pedig a mai napig piros betűs ünnep március 21., április 4. vagy éppen november 7.

Farkas Sebestyén Lőrinc

Kép forrása: Fortepan / Marics Zoltán

 

[1] Vörös Boldizsár: Károlyi Mihály tér, Marx-szobrok, fehér ló. Budapest szimbolikus elfoglalásai 1918–1919-ben. In: Uő: Eszmék, eszközök, hatások. Tanulmányok a magyarországi propagandáról, 1914—1919. MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Budapest, 2018, 140—141.o.

[2] Vörös: i. m. 143. o.

[3] Népszava, 1919. április 11., 11. o.

[4] Egy pár csizma. In: Népszava, 1919. április 6., 5.o.

[5] Történelmi ünnep lesz a mostani május elseje. In: Népszava, 1919. április 10., 8. o.

[6] Magda Imre – Szücs László (szerk.): A Forradalmi Kormányzótanács jegyzőkönyvei 1919. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1986, 322. o.

[7] A vörös május. In: Magyarország, 1919. május 1., 2. o.

[8] Vörös Boldizsár: „A múltat végképp eltörölni”? Történelmi személyiségek a magyarországi szociáldemokrata és kommunista propagandában 1890–1919. MTA BTK TTI, Budapest, 2014. továbbá Perczel Olivér: Vörös zászlók, vörös utcák, vörös ligetek, vörös rongyok. Térfoglalások Budapesten a Tanácsköztársaság időszakában. In: Múltunk, 2019./1., 4-33. o.

[9] Gelencsér Miklós (szerk.): Vörös könyv 1919. Antológiai Kiadó, Lakitelek, 1993, 149-154. o.

[10] Károlyi Mihály: Hit, illúziók nélkül. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1977, 207. o.

[11] Kun Béla: A magyar tanácsköztársaságról. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1958, 183. o.

[12] Kovács Imre: A ledöntött szobor. In: Szabadság, 1945. május 5., 1. o.

 

© Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Alapítvány – Minden jog fenntartva!