1942. március 9-én lépett hivatalba Kállay Miklós miniszterelnök. Az új kormányfőtől Horthy Miklós kormányzó a német szövetség fenntartása mellett az ország függetlenségének megerősítését várta el. Kállay jól tudta, hogy az első adandó alkalmat meg kell ragadni a háborúból való kiugrás megvalósítására, különben az események tragikus fordulatot vesznek. A miniszterelnök legnagyobb félelme a német megszállás volt, hiszen jól tudta, hogy ha ez bekövetkezik, az ország elveszíti a maradék politikai kezdeményezőkészségét is.

1944 márciusában már érezhető volt, hogy valami történik a német–magyar határ túloldalán. Kállay így emlékezett vissza a kora márciusi fejleményekre: „1944 márciusának első napjaiban olyan hírek futottak be, hogy a németek nagyobb katonai összevonást hajtanak végre Bécsújhely és a magyar határ között. Ez már maga is gyanús volt és eléggé érthetetlen, míg egyes elszólásokból és egyéb tünetekből arra a következtetésre nem jutottunk, hogy alighanem Magyarország ellen készül valami. Volt egy konkrét eset is: német híradósok magyar területen álló távíróoszlopra akarták felszerelni a vezetéküket, amiben a magyar határőrök megakadályozták őket. A német tiszt erre így fakadt ki: »Most még nagy a szátok, de pár nap múlva már nem lesztek itt!«”^[1]

A miniszterelnök félelmei valósak voltak. Hitler már Olaszország 1943-as átállása után elrendelte a Magyarország katonai megszállásáról szóló tervek elkészítését, mivel tisztában volt azzal, hogy az ország vezetése tárgyalásokat folytat a háborúból való kiugrás érdekében. 1943 szeptemberében Törökországban a magyar és a brit fél már előzetes fegyverszüneti feltételekben állapodott meg. Az egyezményt titokban tartották, egyben vállalták, hogy csak akkor hozzák nyilvánosságra, ha az angolszász hatalmak katonái elérik a magyar államhatárokat.^[2] Ehhez a magyar fél mindvégig következetesen ragaszkodott. A magyar diplomaták minden lehetséges fórumon felhívták angolszász kollégáik figyelmét, hogy Magyarország azonnali kiválása a háborúból mérhetetlen katasztrófát, pusztulást okozna.

Azonban nem mindenki tekintett tragédiaként Magyarország küszöbön álló megszállására. Az amerikai és brit háborús stratégák kifejezetten előnyösnek, sőt szükségesnek tartották az ország megszállását. Washington és London ekkor már a normandiai partraszállásra készültek, így szükségessé vált minél több német katona kivonása a térségből. Ezt csak Magyarország és esetlegesen Románia német megszállásának a kikényszerítésével tudták elérni, mivel Hitler csapatokat csak innen tudott kivonni, a keleti front értelemszerűen szóba sem jöhetett. „A német erőknek Magyarország megszállására történő átcsoportosítása veszélyes mértékben meggyengítheti Németország többi hadállását” – olvasható egy 1943-as brit katonai jelentésben.^[3] Borhi László történész rámutatott, hogy Magyarország megszállását lényegében az Egyesült Államok és Nagy-Britannia provokálta ki. Így kívánták megkönnyíteni a júniusi partraszállást. Ugyanakkor döntésükkel több millió ember, így Európa utolsó zsidó közösségének életét tették kockára.^[4]

1944. március 17-én Horthy Miklós kormányzó és kísérete különvonatával Németországba utazott Hitler meghívására. A kormányzó emlékirataiban azt olvashatjuk, hogy „kiszállásom előtt kétszer is magamhoz vettem pisztolyomat és megint kétszer vissza is tettem. Tudtam, hogy – eltérően Hitler tábornokaitól – nem motoznak meg fegyver után, azonban a bíráskodás joga magasabb Lényt illetett meg. Pisztolyom a vonatban maradt.”^[5] Arra persze nem tudhatjuk a választ, hogy mi történt volna, ha a kormányzó mégis magával viszi a fegyverét a találkozóra, ugyanakkor a fenti történet jól szimbolizálja, hogy Horthy tudta, hogy kemény és sorsdöntő tárgyalásra kerül sor közte és a német diktáror között. Valóban így történt. Hitler bejelentette Magyarország katonai megszállását és egy sor politikai követeléssel – többek között a Kállay-kormány menesztését – állt a kormányzó elé. A feszült hangnemben lefolytatott megbeszéléseket követően Horthy és kísérete – miután hosszú ideig légiriadóra hivatkozva akadályozták – elindult vissza az immár megszállt Magyarországra. Közben az „otthoniak” semmit sem tudtak a kormányzó és kísérete sorsáról.

„Alighogy lefeküdtem, megszólalt a közvetlen telefonom, amely a belügyminiszterrel kötött össze, aki csak annyit mondott, hogy öltözzem fel, rögtön nálam lesz, komoly események vannak készülőben.” – emlékezett vissza Kállay március 19. hajnalára – „Pár perc múlva megérkezett, és közölte a határ menti rendőrségek jelentését, amely szerint a németek több oszlopban, vonaton, páncélosokkal és katonai gépkocsikon átkeltek a határon, és minden jel szerint Budapest felé tartanak.”^[6] Hiába az előjelek, az országot váratlanul érte a német megszállás. Keresztes-Fischer Ferenc rögtön a hírek vétele után telefonon riadóztatta mindazokat, akikre a német megszállók letartóztatása várt.^[7] Sokan ennek köszönhették az életüket.

A megszállást követően Hitler teljhatalmú megbízottat nevezett ki Magyarország élére, Edmund Veesenmayer személyében. Haladéktalanul megkezdődött az ország teljes gazdasági és katonai kiszolgáltatása a németeknek. A megszállók rövid időn belül megkezdték a zsidó lakosság deportálását. Az addig a háború ellenére is relatív biztonságban élő magyar zsidó közösség sorsa ezzel megpecsételődött. Közben a nyugati légierő megkezdte az ország bombázását.

A megelőző évek kiugrással kapcsolatos tárgyalásai ezzel végképp elvesztették a jelentőségüket. Vagy mégsem? Talán nem is az volt a célja az angolszász országoknak, hogy segítsék Magyarország kiválását a háborúból? Borhi László megállapítása szerint, ha a magyar politikai vezetés tisztában lett volna Washington és London valódi szándékaival bele sem kezdett volna a tárgyalásokba. Mindez jól mutatja, hogy Magyarország háború alatti politikai – különösen külpolitikai – helyzetét nem lehet kizárólag az ország vezetésének teljesítményét elemezve értékelni. Éppen ellenkezőleg, a német megszállással kapcsolatos eseményekből jól látható, hogy a Magyarország sorsát a nagyhatalmak politikája határozta meg.^[8] 1944-ben ez a nagyhatalmi politika vezetett az ország megszállásához.

Balogh Gábor

Kép forrása: Fortepan / Fortepan

^[1] Kállay Miklós: Magyarország miniszterelnöke voltam 1942–1944. Európa–História, Budapest, 1991, 165. o.

^[2] Kovács Imre: Magyarország megszállása. Katalizátor Iroda, Budapest, 1990, 21. o.

^[3] Idézi: Borhi László: Nagyhatalmi érdekek hálójában. Az Egyesült Államok és Magyarország kapcsolata a második világháborútól a rendszerváltásig. Osiris Kiadó – MTA BTK TTI, Budapest, 2015, 56-57. o.

^[4] Borhi: i.m. 33. o.

^[5] Horthy Miklós: Emlékirataim. Buenos Aires, 1953, 267. o.

^[6] Kállay: i.m. 176. o.

^[7] Kovács: i.m. 8. o.

^[8] Borhi: i.m. 34. o.