A 20. századdal beköszöntött a tömegek kora, amely az élet szinte minden területére hatással volt. A sportban az egyéni- helyett a csapatjáték, mindenekelőtt a futball vált mérvadóvá. Ez a sport bárki számára elérhető volt, nem kellett hozzá más csak egy labda, ami lehetett akár egy házilag előállított rongylabda is. „A rongylabda úgy készült, hogy el kellett lopni a mamától a selyemharisnyát, a műselyem harisnyát, utána összeszedni valami rongyfélét, egy gömbölyű valamit csinálni és utána összevarrni” – emlékezett vissza a labdakészítés technikájára Puskás Öcsi.[1] A 20. században a foci vált a legdemokratikusabb sporttá. Igazi csapatszellemet, összetartást követelt és bárki játszhatta gazdagtól a szegényig. A grund generációk számára vált igazodási ponttá és a játék fő színterévé.
A két világháború közötti időszakban elért sportsikerek – különösen a kisantant országai ellen elért eredmények – kis túlzással revíziós sikerrel értek fel. Amikor 1938-ban a magyar válogatott a párizsi világbajnokságon ezüstérmet szerzett a futball már általános elismertségnek örvendett Magyarországon. A már évtizedek óta létező klubok mérkőzései emberek tízezreit vonzották a lelátókra. Magyarországon, ellentétben más európai országokkal egészen 1944 októberéig folyamatos volt a klubfoci. Az utolsó mérkőzést 1944. október 30-án rendezték. Ekkor az FTC mérkőzött volna meg riválisával az Újpesttel, azonban légiriadó miatt a mérkőzést 1:1-es állásnál le kellett állítani.[2]
A front elvonulását követően szinte azonnal megindult a sportélet. A pályákat amennyire lehetett helyreállították, így 1945-ben már ismét közönség előtt mérkőzhettek egymással a klubok. „Alighogy elhalkultak az ágyúk Budapesten, már mentem is a pályára” – idézte fel emlékeit Puskás.[3] A sportélet, így a futball közvetlenül a háborút követően is izgalmassá vált, jószerével csak ez okozott örömöt a háborúba és a kettős megszállásba belefáradt, megalázott magyarok millióinak. A sikeresek sem sokáig várattak magára. A fiatal generáció izgalmas és eredményes labdajátékában tetten érhető volt az 1938-as világbajnokságon elért eredmény hatása, valamint az, hogy a játék a háború évei alatt sem állt meg.
A diktatúra azonban teljesen más szemszögből tekintett a futballra. A sportsikereket igyekeztek a pártállam eredményeiként feltüntetni, amelyekre egyrészt legitimációs tényezőként tekintettek, másrészt egy-egy a vasfüggönyön túli országgal szemben elért eredményt a kapitalizmus és a kommunizmus párharcaként és az ott elért sikerként könyveltek el és mutattak be. Emellett megkezdték a klubok politikai felügyeletének megszervezését. 1950-ben a csapatokat megfosztották nevüktől, címerüktől és jelképeiktől. Irányításukat valamely minisztérium vagy erőszakszervezet alá helyezték. Így vált az Újpest immáron Dózsa névvel a Rendőrség csapatává, az MTK Bástya névvel az ÁVH klubjává, míg a Kispestet Farkas Mihály honvédelmi miniszter irányításával a néphadsereg csapatává szervezték át Honvéd névvel. A legnagyobb megaláztatást a Ferencvárosnak kellett elszenvednie. A csapatot egybeolvasztották az Élelmiszeripari Dolgozók Szakszervezetének csapatával az ÉDOSZ-szal. Így próbálták megtörni a csapatok identitásképző képességét.
A sportsikerekért – különösen a válogatott által elért eredményekért – cserébe a pártvezetés ezt-azt elnézett a játékosoknak. Így a külföldi – nyugat-európai – mérkőzésekről hazatérő játékosok szabadon csempészhettek kisebb-nagyobb értékeket Magyarországra. Ezzel egészítették ki játékosi bérüket, amely bőven alatta maradt más ugyanezen a szinten futballozó nyugat-európai játékos keresetéhez képest. Az Aranycsapat tagjai számtalan ajánlatot kaptak nyugat-európai profi kluboktól. Ezt jól tudták a diktatúra vezetői is. Mivel az országhatárt csak illegálisan lehetett átlépni, a diktatúra úgy döntött példát statuál a játékosoknak, hogy ne merészeljenek disszidálni. Ennek az ördögi tervnek vált áldozatává Szűcs Sándor az Újpest labdarúgója, aki szerelmével Kovács Erzsi énekesnővel próbált disszidálni Nyugatra, de egy gondosan felépített ÁVH-s terv keretében csapdába csalták őket. Szűcs Sándort „fegyverrel elkövetett – Szűcs a rendőrség csapatának tagjaként rendőri rangot és szolgálati fegyvert kapott – illegális határátlépés megkísérlése” címén halálra ítélték és kivégezték. Hiába próbálták Puskás és más sportolók menteni a fiatal futballista életét, erre valójában esélyük sem volt, hiszen Szűcs kivégzése éppen nekik szólt. Így járnak, ha disszidálni próbálnak. Ennek meg is lett az eredménye, 1956-ig egyetlen magyar élsportoló sem távozott Nyugatra.
A magyar válogatott sikerei 1954-ig töretlenek voltak. A helsinki olimpián kiérdemelt aranyérem, az angol válogatott előbb 6:3-ra, majd 7:1-re való legyőzése és megannyi más sporteredmény után mindenki hitte, hogy az 1954-es világbajnokságon az Aranycsapat lesz a befutó. A magyar csapat az egész tornán fantasztikus teljesítményt nyújtott, többek között az NSZK-t 8:3-ra verte a csoportkörben. A döntőben ismét a nyugatnémet válogatott ellen lépett pályára a magyar keret. A meccs sokkal többet jelentett mindkét fél számára, mint egy világbajnoki mérkőzés. A világháborúban vesztes és megbélyegzett két ország lakossága számára egy világbajnoki döntőben elért eredmény óriási jelentőségre tett szert. A mérkőzést végül 3:2-re az NSZK válogatottja nyerte. Németországban a mai napig „berni csodaként” tekintenek az 1954. július 4-én lezajló párviadalra, két okból is. Egyrészt az Aranycsapat felett aratott győzelem okán, másrészt pedig alig tíz évvel a vesztes világháború után valóságos nemzeti újjászületéssel ért fel a németek számára a győzelem. A magyar játékosok és Magyarország számára az ezüstérem csalódással ért fel. A vb után a játékosokat szó szerint hazacsempészték Magyarországra. A Farkas Mihály által előre megrendelt a vb-győzelmet hirdető bélyegsorozatot bezúzták, az ünnepélyes fogadtatásra feldíszített Nyugati pályaudvart gyorsan helyreállították. Közben Buzánszky Jenő szavaival „Budapesten kitört a focialista forradalom”[4] A döntő rádiós közvetítését követően a fővárosban spontán módon több ezres tüntetés kezdődött. A felvonulók kirakatokat törtek be, járműveket rongáltak meg és többek között betörték a Magyar Rádió kapuját. A diktatúra vezetői döbbenten álltak az események előtt. Az általuk végtelen módon lenézett magyarok mégiscsak képesek arra, hogy kifejezzék elégedetlenségüket. A „focialista forradalom” ugyanakkor nem csupán a vb-döntő eredménye miatti elkeseredettségről szólt. „Az emberek nemcsak a világbajnoki cím elvesztését, hanem egész társadalmi, politikai, gazdasági fájdalmukat töltötték ki ezen az estén” – emlékezett az eseményekre Buzánszky.[5]
A vb-döntő után ugyan folytatódott az Aranycsapat és a magyar futball sikersorozata, de valami 1954-ben végleg megváltozott. Az elvesztett döntő miatt kirobbanó tömeges elégedetlenség már az 1956-os forradalom és szabadságharc előszele volt. Mindez mutatja, hogy nem csupán a pártvezetés, de az emberek számára is sokkal többet jelentett a futball, mint sportot. A magyarok számára az Aranycsapat és más sportolók sikerei feletti öröm a nemzeti büszkeség megélésének kizárólagos lehetősége volt. Erre más lehetőség a diktatúra idején nem létezett. Ezért is voltak tele a stadionok a legsötétebb kommunista diktatúra időszakában is. 1956 következtében az Aranycsapat széthullott. Egy sikeres és tehetséges generáció és az utánpótlás is külföldre távozott. A restaurálódó diktatúra, immáron Kádár János irányításával megkezdte a központilag szervezett lejáratást a csapat tagjaival szemben. A fő célpont Puskás Öcsi volt.
Balogh Gábor
Borítókép: Fortepan / Erky-Nagy Tibor
[1] Idézi: Hernádi Miklós – Surányi András (szerk.): Aranycsapat. Mafilm, Budapest, 1982. 191. o.
[2] Ujrajátszás? Utánjátszás, vagy 1:1-el igazolás? Mi lesz a sorsa a félbeszakított Ferencváros–Ujpest mérkőzésnek? In: Nemzeti Sport, 1944. október 21. 1. o.
[3] Puskás Ferenc: Az aranycsapat kapitánya. Athenaeum, Budapest, 2008. 39. o.
[4] Idézi: Hernádi – Surányi: i.m. 120. o.
[5] Uo. 120. o.
