A Puma-per

1951-ben, amikor Sztálin atomháborús pszichózisa és Rákosi személyi kultusza a tetőfokára hágott, a kommunista vezetés meg akart szabadulni a régi repülős tisztektől, többek között a 101. „Puma” vadászrepülőosztály pilótáitól is.

A Magyar Kommunista Párt (MKP) vezetői már 1945-ben úgy tekintettek a hadseregre, mint a „reakció” legfontosabb tűzfészkére. Révai József, a Rákosi-korszak fő ideológusa, a „négyesfogat” tagja A demokrácia támadásban című írásában megfogalmazta: „Ami a hadseregben lévő reakciós gócot illeti, meg kell mondani, hogy a magyar tisztikar elég jelentős része nem felejtett és nem tanult semmit. A nagy nemzetikatasztrófa elmúlt felette nyomtalanul. Suttog, konspirál, szervezkedik. Arra spekulál, hogy az 1919 utáni ellenforradalom megismétlésére nyílik újra alkalom. Ezeknek a fejüket összedugó, a demokrácia ellen olthatatlan gyűlöletet tápláló reakciós tiszteknek meg kell mutatni, hogy a demokrácia éber és biztosítani tudja a hadsereg hűségét a nép ügye iránt, ha másképp nem, a nép fiaiból származó új tisztek gyors kinevelésével”. Hogy ki számított „reakciósnak” azt ugyancsak Révai fogalmazta meg ebben az írásban: „Reakciós az, aki antikommunista”.[1]

Kép szöveg közé 1 Pumák 1944 ben a Pumaszálláson Jutaspusztán a repülőtér kapujánál. Arcanum Digitális Tudománytár

Pumák 1944-ben a Pumaszálláson”, Jutaspusztán, a repülőtér kapujánban (Arcanum Digitális Tudománytár)

Az aktuális „ellenség” felszámolásának, megsemmisítésének vágya a MKP részéről a kezdetektől körvonalazódott. A tisztikarból a potenciális ellenfeleket ki kellett iktatni, hiszen származásuk, képzettségük, ismereteik, „Horthy-fasiszta” múltjuk miatt megkérdőjelezték a kommunista diktatúra létjogosultságát. Mindezt úgy, hogy a bajtársak, beosztottak körében tekintélyük volt. Ezen felül a régi tisztek szakmai ismereteiknek köszönhetően rendszeresen hangot adtak ellenérzéseiknek a haderő erőltetett fejlesztésével kapcsolatban, figyelmeztették a felsővezetést annak várható negatív következményeire. Bár a második világháború befejezésével a hadseregek fontossága csökkent és a leszerelések mindenhol előtérbe kerültek, de a harmadik világháborúra való felkészülés hamarosan maga után vonta az át nem gondolt hadiipari és katonai beruházások túlzó mértékét.[2]

1951-re nagyrészt befejeződtek a katonai perek, lezajlott a honvédelmi miniszter-helyettes Pálffy György altábornagy koncepciós pere, majd 1950. augusztusában a Sólyom-per (más néven tábornokok pere) és a többek között katonatiszteket is érintő egyéb kisebb-nagyobb eljárások. Éppen ezért sokakat megdöbbentett, hogy 1951. február 26-án letartóztatták a Honvéd Légierő vezetőit – Horváth Barna alezredest, a légierő parancsnokhelyettesét és Horváth Kálmán alezredest, a légierő főmérnökét –, később legtapasztaltabb pilótáit is. Olybá tűnt, a honvédség vezetése már nem tart igényt a régi tisztek szaktudására és tapasztalataira.[3] Az időzítés nem volt véletlen. Február 24-én két műszaki tiszthelyettes egy gyakorlógéppel, március 2-án pedig a magyar-szovjet légitársaság, a MASZOVLET egyik gépe hagyta el illegálisan az országot.[4]

A Légierő Parancsnokság két vezető tisztjével szembeni vádak az alábbiak voltak: Horváth Barna „bűne” szabotázs volt, mert 1949-ben megrendeltetett Csehszlovákiából gyakorlógépeket, amelyeket képtelenség volt kiképzésre használni. Horváth Kálmán is szabotázs vádjával került a bíróság elé, mert 1949-ben Szovjetunióból megérkezett repülőgépeket szabályellenesen konzerváltatta, emiatt több repülőszerencsétlenség is történt, továbbá a gépek 50 százaléka használhatatlan állapotba került.[5] Általánosságban véve elmondható, hogy a 13 személyt a „Légierőnél kifejtett ellenséges, szabotázs és kémtevékenységért” vették őrizetbe.

A per gyorsan lezajlott, 1951. május 2-án a Budapesti Katonai Törvényszék meghozta ítéletét, a Magyar Népköztársaság megdöntésére irányuló szervezkedés és izgatás, továbbá hűtlenség bűntettében a vádlottakat bűnösnek mondta ki. Horváth Barnát, Horváth Kálmánt és Tóth Lajost kötél általi halálra, a többi vádlottat (Szűts Csaba, Dinka Tibor, Forró Pál, Forgács István, Tobak Tibor, Tóth Zoltán, Sűrű Béla, Bartos Géza, Cserni Miklós, Csák Péter) 5-től 15 évig terjedő szabadságvesztésre ítélték. Horváth Barna és Horváth Kálmán halálbüntetését kegyelemből életfogytiglani szabadságvesztésre változtatták, de Tóth Lajoson – aki nem csak kivételes képességű harci pilóta 28 légi győzelemmel, hanem nagyszerű katonapedagógus is volt – 1951. június 11-én a Gyűjtőfogház falánál végrehajtották a halálos ítéletet.[6]

Kép szöveg közé 2 Tóth Lajos Drumi a Magyar Királyi Honvéd Légierő egyik legeredményesebb pilótája.Arcanum Digitális Tudománytár

Tóth Lajos „Drumi", a Magyar Királyi Honvéd Légierő egyik legeredményesebb pilótája (Arcanum Digitális Tudománytár)

A légierő tisztjeivel szemben indított koncepciós perek súlyos következményekkel jártak. 1952-re tovább hígult a hadsereg tisztikara, amely tagjainak csupán 4,6 százaléka szolgált hivatásos tisztként a Magyar Királyi Honvédségben.[7] A légierő állományát nem csak a perekkel „szűrték”, a hivatalos felülvizsgálatok lezárása után a 200 vadászrepülőgép-vezetői helyen csupán 39 pilóta maradt, ebből összesen 3 személy rendelkezett oktatói képesítéssel. Nem maradt okleveles gépészmérnök a vadászrepülő-alakulatoknál, továbbá 30 százalékkal csökkent a technikusok száma. A tiszti iskolákból eltávolították a növendékek negyedét.[8]

A haderő újjászervezésekor az egyik elsődleges cél, a „régi tisztekre jellemző szolgalelkűség és törtetés”[9] felszámolása, a szélesebb társadalmi alapokon nyugvó új vezető katonai réteg kialakítása előre borítékolható tragikus eredményt hozott. Farkas Mihály honvédelmi miniszter igényei szerint „megbízható bányász fiatalokkal” pótolták a légierőnél menesztett állomány 80 százalékát. Rákosi emlékirataiban megjegyezte, hogy „A hadseregszervezésnek egyik akadálya a mi tisztikarunk fiatalsága és tapasztalatlansága volt. A tisztek többsége egy vagy másfél éve a munkások és parasztok közül kiemelt »gyorsforraló« tanfolyamon keresztülment parancsnok volt, akik azzal, hogy egyenruhába bújtak, természetesen nem sajátították el a katonai fegyelmet, pontosságot, titoktartást, tudást stb”[10]. A rohamléptekben fejlesztett katonai légierőnél az állomány hígítása, az ebből fakadó tudás és tapasztalat hiánya, illetve a kiképzési- és előgyakorlási idő csökkentése azt eredményezte, hogy 1949 és 1953 között 90 gép és kétszer annyi pilóta halt meg a „gyorsforraló” felkészítés során.[11]

Farkas Sebestyén Lőrinc

 

Borítókép forrása: Fortepan / Nasztanovics Ferenc

 

[1] Révai József: A demokrácia támadásban. In: Szabad Nép, 1945. július 22., 1. o.

[2] A haderő fejlesztéséről bővebben lásd Okváth Imre: Magyar haderő és katonapolitika 1945–1956. In: Ehrenberger Róbert (szerk.): A magyar demokratikus hadsereg és a Magyar Néphadsereg Hadtörténelmi Levéltárban őrzött katonai irataiból 1945–1957. Petit Real Könyvkiadó, Budapest, 2001. (https://mek.oszk.hu/04900/04971/html/#d1e273) 2024. március 25.

[3] Markó György: Koncepciós perek a légierő tisztjei ellen. In: Katonai Perek 1945–1958. Történeti Hivatal, Budapest, 2001, 163. o.

[4] Iván Dezső: A magyar katonai repülés története 1945–1956. Honvédelmi Minisztérium, Budapest, 1999, 109-110. o.

[5] Markó: i.m. 163. o.

[6] Kacsó Lajos: Pilótaperek és (le)zuhanó bombázók. In: Magyar Honvéd, 1991. június 21., 36. o.

[7] Markó: i.m. 172.o.

[8] Szepesi József: Fél évszázada rendszeresítették a MiG-15-öst. In: Honvédségi Szemle, 2001/11, 106. o.

[9] Pihurik Judit: A háborús múlt számonkérése az ötvenes években. In: Betekintő, 2014/2, 4. o.

[10] Rákosi Mátyás: Visszaemlékezések 1940—1956. Napvilág Kiadó, Budapest, 1997, 864. o.

[11] Gyarmati György: A Rákosi-korszak. ÁBTL–Rubicon, Budapest, 2013, 285-286. o. Pünkösti Árpád számításai szerint 1948 és 1956 közötti időszakban a légierőnél 186-an haltak meg és 90 gép semmisült meg. Forrás: Pünkösti, i.m. 220. o.

© Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Alapítvány – Minden jog fenntartva!