Zsedényi Béla 1894-ben született. Az első világháborúban az olasz fronton szolgált. Leszerelése után Komáromban főjegyző-helyettes volt, a csehszlovák hatóságok internálták, csak 1919 novemberében térhetett vissza Magyarországra. 1925-től Miskolcon, az Eperjesről áttelepített Evangélikus Jogakadémia tanára lett. 1928-tól nyilvános és rendes tanár lett, miután politikatudományból habilitált a pécsi egyetemen. Miskolcon az egyik alapítója volt a Független Demokrata Pártnak, amely koalícióra lépett a Szociáldemokrata Párt helyi szervezetével. Zsedényi bekerült Miskolc város törvényhatósági bizottságába, tagja lett több szakbizottságnak, 1936–1937-ben a város tiszteletbeli főügyésze lett. Szimpatizált Gömbös Gyula politikai nézeteivel, bízott az általa beígért reformokban. Amikor világossá vált számára, hogy ezek a lépések nem következnek be, szakított a Gömbös-féle kurzussal, visszatért polgári, liberális nézeteihez. Támogatta a népi írókkal és baloldali pártokkal is rokonszenvező Magyar Jövő Kört.

A második világháború kirobbanása után két hónappal a Felsőmagyarországi Reggeli Hírlap főszerkesztője lett. Később rendszeresen támadták azzal, hogy írásaiban dicsérte a portugál Salazar-rendszert. Ő azonban inkább az erős vezetőt, Portugália stabilitását értékelte pozitívan, nem a „fasizmust” dicsőítette. Ellenezte a zsidók diszkriminálását, lapjánál is több zsidó munkatárs dolgozott. Támogatta a revíziós törekvéseket, de 1942 telén, amikor a Délvidéken járt és saját szemével látta a „hideg napok” vérengzésének következményeit, a tömeggyilkosságokat többször is elítélte: „Néhány bitang, hazátlan gazember bűncselekménye volt ez elsősorban a magyar nemzettel szemben. Mindnyájan éreztük és tudtuk már akkor, hogy ez szégyenfolt lesz örökké nemzetünk történelmében”.^[1] 1944-ben a Sztójay vezette bábkormány betiltotta lapját, mert korábban nyilasokat bíráló írások jelentek meg benne, illetve nem volt hajlandó a nácikat kiszolgálók politikáját dicsőíteni. Zsidó barátaival és munkatársaival nem szakította meg a kapcsolatot, a vészkorszakban embermentő tevékenységet folytatott. Ügyvédként praktizált a fővárosban, majd a nyilaspuccs után letartóztatták és Szilvásváradra internálták.^[2]

A front még át sem vonult az országon, amikor szovjet kezdeményezésre Debrecenben létrehozták az Ideiglenes Nemzetgyűlést. Zsedényi Béla Miskolc képviselőjeként került be a teljesen súlytalan testületbe. A Nemzetgyűlés számottevő része bízott az új, demokratikus alapokra helyezett ország stabilizálásában, ezt viszont beárnyékolta, hogy összetétele nem volt összhangban a valósággal. A Magyar Kommunista Párt 30,13 százalékkal képviseltette magát. Az aránytalanságot Gerő Ernő is elismerte: „Ami a kommunista képviselők arányszámát illeti, ezt bizony egy kicsit túlméreteztük. De ennek részben a sietség, részben a helyi elvtársak túlbuzgósága volt az oka.”^[3]

Hosszas huzavona után, a semmiből került elő Zsedényi Béla neve, mint aki alkalmas lenne a Nemzetgyűlés elnöki posztjának betöltésére. Rá többek között Faragho Gábor, a moszkvai fegyverszüneti küldöttség tagja tett javaslatot: „Meggyőződtem róla, hogy a magyar közjognak egyik legalaposabb ismerője. Emellett pártokon felülálló. Demokratikus gondolkodásához kétség sem fér.”^[4] Sokak szerint Faragho felszólalása döntötte el a kérdést. Teleki Géza, későbbi kultuszminiszter így emlékezett vissza Zsedényi megválasztására: „Ekkor a nem kommunista tábor előre megbeszélt terve szerint néhány kijelölt képviselő bedobta Zsedényi Béla nevét. Egyesek ütemesen kiabálták a nevét, mások viszont ordítva kérdezték: Ki az a Zsedényi Béla?”^[5] A kommunisták, hogy ellensúlyozzák a képviseleti túlsúlyukból fakadó ellenérzéseket, elfogadták az ismeretlen és semlegesnek tűnő Zsedényi Béla jelölését. A képviselők így egyhangúlag választották meg elnöknek. Nyitóbeszédébe Ézsaiás próféta gondolatait fűzve ezt mondta: „A nép, amely sötétségben jár vala, a magyar nép. Az a világosság, amelyet látunk: az út, az új, szabad és demokratikus Magyarország felé.”^[6]

Zsedényi teljes erővel vetette bele magát új feladatába, pedig azt számtalan körülmény nehezítette. Napjai tárgyalásokkal teltek, csak éjszakánként jutott arra ideje, hogy intézkedéseit és rendelkezéseit lediktálja. Első tanácskozásait és megbeszéléseit egy olyan helyiségben tartotta, ahol ablak híján beesett a hó. A kommunisták, köztük Révai József, már a kezdetektől támadták. Politikailag függetlenítette magát, eltávolodott a Polgári Demokrata Párttól.^[7] Az Ideiglenes Nemzetgyűlés elnökeként vezette az üléseket, kiváló beszédeket tartott. Jelentős szerepe volt abban, hogy 1945. augusztus 20-án az amerikaiak ünnepélyes keretek között visszaadták a Szent Jobbot. Elnökölt a Gazdasági Bizottságban, a Nemzeti Főtanácsban, aktív külpolitikai tevékenységet folytatott a hazánkban tartózkodó – többek között nyugati – diplomaták körében. Később ezt is felhozták a személye ellen.

Az 1945. november 4-i választások után az új Nemzetgyűlésben független képviselőként politizált. Próbálta elérni, hogy a párizsi békeszerződés hazánk számára kedvezőbb legyen, gyakran hangoztatta, hogy a szomszédos országokkal folytatott párbeszédnek normalizálódnia kell. Rendszeresen a békés együttélés mellett tette le a voksát, ugyanakkor aggasztotta a határon túli magyarság helyzete: „a megértés és együttérzés, mely bennünket a szomszédainkkal való testvériesülés felé hajt, nem homályosíthatja el bennünk azt az aggódó gondoskodást, melyet a határainkon kívül rekedt magyarság sorsa iránt érzünk.”^[8] Igyekezett élni a plenáris ülések adta lehetőségekkel, megannyiszor felszólalt a jogrend védelmében, aggasztotta a korrupció, a sajtószabadság megszűnése, a Szovjetunióhoz fűződő függő állapot, a koncepciós eljárások boszorkányüldözése.

1947-től egyre erősebben támadták a sajtóban, a „fővárosi mulatók éjszakai életében oly népszerű ügyvéd-képviselőjének”^[9] állították be, ő lett az „árjásító Hitler-barát” aki „elveket nem adott fel, elvei soha nem is voltak”^[10], akinek „saját autója van, és egy Veres Pálné utcai lakásban gazdag vacsorákkal egybekötött összejöveteket rendez.”^[11] Ebben az évben csatlakozott a Pfeiffer Zoltán vezette Magyar Függetlenség Párthoz, a pártot azonban a hírhedt kékcédulás választások után nem sokkal felszámolták. Zsedényi Béla politikai pályafutása ezzel befejeződött.

Ekkorra harcostársai közül már többen elhagyták az országot. Zsedényi azonban maradt, ügyvédként praktizált Budapesten. 1950. május 31-én éjszaka letartóztatták, kihallgatását rögtön megkezdték. A házkutatás során több angol és amerikai diplomatával folytatott levelezését is megtalálták. Családjával zsarolták, ezen felül lelki és testi fenyítéssel is igyekeztek megtörni. Perét eredetileg az akkor zajló katonai perekhez akarták kapcsolni, később történt arra utalás, hogy ügye a Szakasits Árpád ellen indított eljárás része lesz. Végül a Kővágó József volt budapesti főpolgármesterrel szemben indított koncepciós perben harmadrendű vádlottként jelent meg. Nácibarátsággal, kémkedéssel, a „demokratikus államrend megdöntésére tett kísérlettel” vádolták. A kínzások hatására megtört, felmondta előre megírt „vallomását”, majd a bíróság életfogytiglani fegyházra ítélte. Három évet töltött a Váci Fegyházban, majd a Kozma utcai Gyűjtőfogházba vitték. Ott hunyt el 1955. február 8-án gyomorrákban.^[12] 1989. július 6-án rehabilitálták, 1990. december 20-án pedig végső nyugalomra helyezték.^[13]

Zsedényi Béla hitt a szabad parlament, a jogállamiság, a polgári demokrácia eszméjében. Választhatta volna az emigrációt, mégis bátran nézett szembe a rá leselkedő megpróbáltatásokkal. „A demokrácia nem egyenruha, melyet készen kapva egyszerűen felhúzunk magunkra. A demokrácia politikai, társadalmi és gazdasági életrendet jelent, melyet magunknak kell megtervezni és elkészíteni, féltő gonddal, nagy szakértelemmel és messzire látó óvatossággal. A nemzet legjobb munkásait kell igénybe vennünk ehhez a feladathoz, mert a demokrácia ruhájának nem csak újnak kell lennie, hanem illenie is kell a magyar nép testére. Magyar bajok, magyar sebek, magyar célok és magyar álmok szerint kell megtervezni ezt a demokráciát, melyre Nyugat és Kelet csak példát adhat nekünk, de mintát sohasem.”^[14]

Farkas Sebestyén Lőrinc

 Borítókép: Terror Háza Múzeum

^[1] Nemzetgyűlési Napló, 1947. VIII. kötet, Budapest, 1950. 130. o.

^[2] Gantner Péter: Egy elfelejtett államfő. I.A.T. Kiadó, Budapest, 2008. 74-79.o.

^[3] Izsák Lajos – Kun Miklós: Moszkvának jelentjük… Századvég Kiadó, Budapest, 1994. 14. o.

^[4] Paál Jób – Radó Antal: A debreceni feltámadás. Debrecen, 1947. 210. o.

^[5] Teleki Géza: A moszkvai fegyverszüneti tárgyalások II. In: Hírünk a világban, 1955/5-7. sz. 6. o.

^[6] Ideiglenes Nemzetgyűlési Napló. Athenaeum, Budapest, 1946. 7. o.

^[7] Gantner, i.m. 94-97.o.

^[8] Ideiglenes Nemzetgyűlési Napló. Athenaeum, Budapest, 1946. 38. o.

^[9] Még egyszer a parlamenti reakcióról. In: Szabadság, 1947. április 11. 4. o.

^[10] Zsedényi Béla, a kaméleon. In: Szabadság, 1947. április 13. 3.o.

^[11] 6800 csalót találtak az első közmunka razzián. In: Szabadság, 1947. június 4. 3. o.

^[12] Gantner, i.m. 249-254.o.

^[13] Ismét temet a magyar demokrácia. In: Pesti Hírlap, 1990. december 24. 4. o.

^[14] Gantner, i.m. 105.o.