„Ami akkor kimondhatatlan volt, ma is az, de ma már talán jobban tudjuk, hogy miért kimondhatatlan.”^[1]

Adolf Hitler elképzelése a Német Birodalom terjeszkedésének eléréséről magába foglalta a zsidóság teljes kiirtását. Ez nem csak a fizikai megsemmisítést jelentette, hanem a zsidó kultúra eltörlését, a köztudatból való eltüntetését is.^[2] Magyarország 1944. március 19-én történt náci megszállása után az ország zsidósága is életveszélybe került. Az endlösung, azaz a végső megoldás végrehajtását egyre inkább követelő Hitler az ország élére Edmund Veesenmayer birodalmi biztost állította, a magyar zsidók deportálását pedig Adolf Eichmannra, az SS alezredesére bízta.

Magyarországon a zsidókat már korábban is érték jogfosztások. Először az 1920-ban életbelépő numerus clausus-törvény (zárt szám) kapcsán, ami hivatalosan korlátozta a felsőoktatási intézményekbe felvehető zsidó hallgatók arányát.^[3] A jogi szöveg hivatalosan 1928-ig volt érvényben. 1938-ban lépett érvénybe az úgynevezett első „zsidótörvény”. Ebben főként a zsidó értelmiség számbeli arányát korlátozták a megnevezett foglalkozásokban (orvos, ügyvéd, mérnök stb.). 1939-ben ezt követte a második zsidótörvény, amely már nyíltan antiszemita jegyeket hordozott, hiszen arról rendelkezett, hogy kit kell zsidónak tekinteni. Az 1941-ben bevezetett harmadik zsidótörvény értelmében pedig megtiltották a zsidók és nem zsidók közötti házasságot, illetve intim kapcsolatot. Mindeközben 1940-ben felállították az első zsidó munkaszolgálatos egységeket.^[4]

A náci megszállást követően felállított Sztójay Döme vezette bábkormány egymás után bocsátotta ki a zsidók életkörülményeit korlátozó rendeleteket. A magyar zsidókat valamennyi közszolgálati tevékenységtől, foglalkozástól eltiltották, bezárták üzleteiket, elkobozták komolyabb értékeiket, autóikat, kerékpárjaikat, rádiójukat, még a telefonjukat is. Kötelezővé tették a sárga csillag viselését: „Minden hatévesnél idősebb zsidónak minősülő köteles ruhájának bal mellrészén egy 10x10 centiméter nagyságú hatágú sárga csillagot viselni.”^[5] Ugyanakkor döntés született a gettók felállításáról és a deportálásról is.

Április közepén megkezdődött a vidéki zsidóság gettósítása, amellyel a csendőrséget bízták meg, szoros együttműködésben az addigra megbízható híveik irányítása alá helyezett helyi adminisztratív hatóságokkal. A gettósítás a keleti határterületeken, Kárpátalján kezdődött. Nem sokkal később, május 15-én pedig elkezdődött a vidéki zsidóság koncentrációs táborokba szállítása. Alig két hónap alatt, 1944. májusa és júliusa között, mintegy 437 ezer zsidót deportáltak az ország vidéki területeiről. Az elhurcoltak többségét Auschwitzba szállították, de sokakat deportáltak Bergen-Belsenbe vagy Dachauba. A deportáltak többsége a náci koncentrációs táborokban lelte halálát.

A gettókat általában a városok külterületein létesítették. Ezt követően azonnal leltározták az elhurcoltak ingóságait és zárolták otthonaikat. A gettókat a túlzsúfoltság jellemezte, nem volt megfelelő élelmiszerellátás, a higiénia legalapvetőbb elvárásait sem biztosították. A deportálások alól csak a munkaszolgálatra kötelezett férfiak mentesültek. Abszurd módon, sokan ennek köszönhetően élték túl a holokauszt borzalmait.

Mire 1944. májusában Budapestre jutnak az úgynevezett auschwitzi jegyzőkönyvek, amelyekből bizonyossá vált, hogy a németek gázkamrákban, tömegesen gyilkolják le a zsidó foglyokat, addigra már sokan tiltakoztak a deportálások ellen. Ezért Horthy Miklós kormányzó elrendelte a további deportálások leállítását és ezzel sikerült a budapesti zsidóság nagy részét megmenteni. Ennek ellenére azonban a zsidó polgároknak úgynevezett „csillagos házakat” jelöltek ki, ahol szintén borzasztó körülmények között éltek. Ez azonban nem tartott sokáig. Augusztusban a Vörös Hadsereg elérte Romániát, s az ország átállt a szövetségesek oldalára. Ezzel a front megérkezett Magyarország keleti határaihoz. Horthy Miklós hiába váltotta le Sztójayt és a deportálásban kollaboráló felelősöket, a háborúból való kiugrási kísérlet sikertelen volt. Október 15-én Horthy rádióbeszédében ugyan bejelentette a fegyverszünetet, de nem sikerült átállni a szövetségesek oldalára, s ezt követően a kormányzót eltávolították pozíciójából. A nácik a Nyilaskeresztes Párt vezetőjét Szálasi Ferencet tették meg „nemzetvezetőnek”. „A nyilas »kormányzás« nem jelentett mást, mint az ország erőinek a németek oldalán történő mozgósítását, anyagi javainak a Birodalomba való kiszállítását, valamint – nemzetiszocialista jóváhagyással – szabad rablást és a polgári lakosság fegyveres terrorizálását.”^[6] 1944–1945 fordulóján, miközben zajlott Budapest ostroma, a fővárosi lakosság üldözött része rettegésben élt. A nyilasok olyan szenvedéseknek, kínzásoknak tették ki áldozataikat, amely a Brunner Oszkár^[7] és társai ügyében 1971-ben hozott ítélet szerint, még az áldozatok életének kioltásánál is rosszabb volt.^[8]

A nyilasok hatalomra juttatásukat követően rendeletet jelentettek meg arról, hogy a zsidók vagyona a nemzet vagyonaként az államra száll át. Eichmann, aki augusztus 24-én elhagyta az országot, október 17-én újra visszatért Budapestre és haladéktalanul megkezdte a fővárosi zsidók deportálásának előkészítését. A deportálás kezdő lépéseként Budapest férfi zsidó népességét – 16 és 60 év között – fővárosi erődítési munkákra rendelték. 1944 október végén és november első felében mintegy 50 ezer zsidót, férfit és nőt kényszerítettek erőltetett menetben a nyugati határra, erődítési munkálatokra. Ezekben a „halálmenetekben” sokan haltak meg a nélkülözések és a brutális bánásmód miatt.

A Magyarországra delegált diplomáciai testületek tagjai igyekeztek nyomást gyakorolni a Szálasi-kormányra. Budapest polgárai és a keresztény egyházak több tízezer üldözöttnek adtak menedéket. A szerencsésebbeket, főként azokat, akik igazi vagy hamis menlevéllel rendelkeztek, úgynevezett nemzetközi gettóban helyezték el. A többieket gettóba zárták. A nyilas hatalomátvételtől a pesti gettó felszabadításáig a főváros zsidó népességéből több tízezren vesztették életüket a halálmenetekben, a deportálások során a nyilas csoportok által elkövetett tömeggyilkosságokban, valamint a járványok, az éhezés és a hideg következtében. Budapest ostroma alatt az üldözötteket sok esetben a Dunába lőtték.

A pesti gettó 1945. január 18-án szabadult fel. 1945. február 13-án a szovjet csapatok elfoglalták Budapestet. Az Ideiglenes Nemzeti Kormány által 1945 tavaszán kihirdetett 200/1945. kormányrendelet hatályon kívül helyezte a korábban elfogadott diszkriminatív rendeleteket és a szégyenteljes zsidótörvényeket. Az egykor jelentős létszámú magyar zsidó közösség aránya a holokauszt következtében jelentősen megcsappant. Európa egyetlen meg nem semmisített gettója Budapesten volt, ahol a mintegy 200.000 túlélő próbált a háború után új életet kezdeni.^[9] A magyar zsidóság töredéke élte túl a második világháborút és ennek a töredéknek további 15–50 ezer túlélőjét hurcolta el a Vörös Hadsereg a szovjet Gulág-szigetvilág táboraiba Magyarország szovjet megszállását követően. Ezáltal a felszabadulás sokaknak csak egy újabb diktatórikus rendszer elnyomását, újabb megpróbáltatásokat, újabb elhurcoltatást jelentett.

 László Bernadett

Borítókép forrása: Fortepan / Fortepan

^[1] Kertész Imre: Világtörténetek. Kertész Imre Intézet, Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, Budapest, 2020, 9. o.

^[2] Borhi László: A túlélés stratégiái. Élet és halál a náci és kommunista diktatúrákban 1944–1953. MTA BTK TTI, Budapest, 2022, 52. o.

^[3] Kiszely Gábor: Mondd el fiaidnak...! A holokauszt és Magyarország. Kairosz Kiadó, Budapest, 2005, 91. o.

^[4] Kiszely, i.m. 92-93. o.

^[5] Uo. 106. o.

^[6] Uo. 145. o.

^[7] Brunner Oszkár: nyilas pártszolgálatos, a Maros utcai vérengzés egyik tettese. 1945. január 12-én nyilasok egy csoportja a maros utcai zsidókórházban tömegmészárlást hajtottak végre. Összesen 84 embert, betegeket, orvosokat és ápolókat egyaránt meggyilkoltak.

^[8] Borhi, i.m. 154. o.

^[9] Schmidt Mária: Diktatúrák ördögszekerén. Magvető, Budapest, 1998. 61. o.