Az 1945 után Magyarországra is rákényszerített szovjet típusú diktatúra kegyetlen eszközökkel kívánta megtörni és végső célként megsemmisíteni az egyházakat. A fakultatív hitoktatás bevezetése a kommunisták egyik eszköze volt a sok közül, hogy a magyar ifjúság nevelésében ateista és materialista nézeteiket érvényesítsék. A hitoktatás fakultatívvá tétele kétségkívül nem annyira „látványos” eleme az egyházüldözésnek, mint a koncepciós- és kirakatperek végeláthatatlan sora, mégis fontos állomása a kommunista diktatúra „egyházpolitikájának”.
A Szabad Nép 1947. március 13-án a nemzetgyűlés tárgyalásáról tudósított, ahol Losonczy Géza a vallás- és közoktatásügyi minisztérium költségvetési vitája során követelte a fakultatív hitoktatás bevezetését, az állami tankönyvek használatát minden intézményben, és az általános iskolák hálózatának teljes kiépítését.[1] A fakultatív hitoktatás esetleges bevezetésének hírére az országban több helyen is tiltakozó tüntetést szerveztek. Március 20–21-én például Szegeden az egyetemisták és középiskolások is kimentek az utcára[2], akiket a kommunista kezekben lévő fegyveres karhatalom botokkal vert szét, majd hamis vádakkal teli dokumentumokat írattak velük alá.[3] A fakultatív hitoktatás körül kibontakozott tiltakozási hullám meghátrálásra kényszerítette a politikusokat és anélkül, hogy döntés született volna a kérdésben, május végére lekerült a napirendről.[4] Ezt a „kört” az egyház nyerte meg.
Losonczy Géza beszámolója a Szabad Népben (Arcanum Digitális Tudománytár)
A kommunisták az egyházi iskolák államosítása és Mindszenty József esztergomi érsek koncepciós- és kirakatperben történt elítélése után azonban ismételten célként tűzték ki a kötelező vallásoktatás megszüntetését. Az 1949 májusában tartott „választásokon” már csak a Népfront jelöltjeire – vagyis az MDP vezetése által jóváhagyott listára – lehetett szavazni, aminek következtében az MDP 96%-os „eredményt” ért el. Következő lépésként, augusztus 18-án az országgyűlés már elfogadta a Magyar Népköztársaság alkotmányát, amely deklarálta az állam és az egyház szétválasztását.[5] „A lelkiismereti szabadság biztosítása érdekében a Magyar Népköztársaság az egyházat különválasztja az államtól.”[6] Ironikusan a kommunisták a szétválasztás mellett még a lelkiismereti szabadság és a vallás szabad gyakorlásának jogát is belefoglalták a törvénybe. Az Elnöki Tanács végül 1949. szeptember 6-án bevezetett törvényerejű rendeletével fakultatívvá tette a vallásoktatást.[7] Ettől a pillanattól kezdve a gyerekek hitoktatása a szülők bátorságán múlt.
A későbbiekben még tovább szigorították a hittanoktatással kapcsolatos törvényeket. Darvas József vallás- és közoktatásügyi miniszter 1950-ben kelt rendeletének értelmében: hittanórát csak az iskola épületében szabadott tartani az utolsó óra után, nem lehetett osztályzatot adni belőle, a hitoktató személyét az egyház javaslatára a megyei és fővárosi tanácsnak is jóvá kellett hagynia, és az iskola igazgatójának át kellett adnia a hittanra járók névsorát a megyei tanácsnak.[8]
A hittanra járók aránya az évek előrehaladtával fokozatosan csökkent. A törvény bevezetésének évében, 1949-ben még 80%-os volt a részvétel. Budapesten a legtöbb jelentkező a III, a XIV., a XVIII. és a XIX. kerületekben volt, itt a tanulók 20 százaléka járt hittanra, a legalacsonyabb jelentkezési arány a VIII., a XV., és a XVII. kerületekben volt, ahol a tanulók mindössze 3 százaléka járt hittanra. A fővároshoz képest vidéken természetesen többen jelentkeztek, azonban a számarányokban itt is rohamos csökkenés figyelhető meg.[9]
A hittanra járók számaránya országos és fővárosi szinten is gyors csökkenést mutatott a Rákosi-diktatúra idején. Országos szinten: 1949–1950-ben 80 százalék, 1951–1952-ben 26,4 százalék, 1953 tavaszán 13 százalék a hittanjárók aránya. A fővárosban, ahol az államhatalomtól is erősebben függtek az emberek: 1950–1951-ben 9,8 százalék, 1952–1953-ban 1,5 százalék, 1953 tavaszán 0,38 százalék a hittanra járók aránya.[10]
Az ateista hatalom a fakultatív hitoktatás és a hittanórák megtartását korlátozó intézkedések bevezetésével komoly csapást mért az ifjúság valláserkölcsi nevelésére. A beiratkozások számában megfigyelhető rohamos csökkenés ezt egyértelműen alátámasztja. Ennek ellenére a bátor szülők közül sokan továbbra is kitartottak gyermekeik hitoktatása mellett. A sok veszéllyel járó iskolai hittanoktatás helyett a papok, szerzetesek és hívők által megszervezett „konspirált” körülmények között megtartott foglalkozások kerültek előtérbe. Ezeket a foglalkozásokat a külső helyeken – például a budai hegyekben – vagy más kirándulásra alkalmas helyszíneken tartották meg.
Hegyi Károly
Borítókép: Fortepan /Somos Éva
[1] Az önkéntes hitoktatás bevezetését, állami tankönyvkiadást, az általános iskola teljes kiépítését és a nevelők helyzetének sürgős megjavítását követelte Losonczy Géza a kultusztárca vitájában. In: Szabad Nép, 1947. március 13. 3.
[2] Balogh Margit: Fakultatív hitoktatás és a konkordátum-fiaskó. In: Magyar Egyháztörténeti Vázlatok, 2012/3-4. 109-119.
[3] Beke Margit (szerk.): A Magyar Katolikus Püspökkari tanácskozások története és jegyzőkönyvei, 1945–1948. Budapest, 2015. 271.
[4] Balogh, i.m. 119.
[5] Gergely Jenő: Az 1950-es egyezmény és a szerzetesrendek felszámolása Magyarországon. Vigilia Kiadó, Budapest, 1990. 13.
[6] Balogh Margit –Gergely Jenő: Állam, egyházak, vallásgyakorlás Magyarországon, 1790–2005. II. História – MTA Történettudományi Intézet, Budapest, 2005. 889.
[7] Uo. 895.
[8] Horváth Attila: A szovjet típusú diktatúra oktatáspolitikája Magyarországon. In: Polgári Szemle, 2016/1-3. (https://polgariszemle.hu/archivum/103-2016-augusztus-12-evfolyam-1-3-szam/allam-es-tarsadalompolitika/742-a-szovjet-tipusu-diktatura-oktataspolitikaja-magyarorszagon) 2024. szeptember 25.
[9] Nagy Péter Tibor: Járszalag aréna – Egyház és állam az oktatáspolitika erőterében a 19. és 20. századi Magyarországon. Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2000. 120.
[10] Uo. 122.
