A terembe belépve egyszerre érezhetjük magunkat egy vasúti marhavagonban és egy fabarakkban. Mindkettő a 20. századi totalitárius diktatúrák jelképe. A vagon a tömeges deportálásé, míg a barakk az éveken, akár évtizedeken át tartó fogságé. A lábunk alatt a Szovjetunió méretarányos térképe terül el, pontokkal jelölve azok a táborok, ahol magyar származású rabokat tartottak fogva. A szovjet birodalom területét behálózó lágerrendszer első táborai közvetlenül az 1917-es októberi bolsevik puccs után jöttek létre, a rendszer a ’80-as évek végéig létezett. A kényszermunkatáborokat azért hozták létre, hogy az ingyen munkaerőt kihasználva működtessék a szovjet gazdaságot.

A II. világháború végén és azt követően magyarok százezreit deportálták a Szovjetunióba „háborús jóvátétel” gyanánt. A Vörös Hadsereg a megszállt országokból nemcsak nagyértékű tárgyi javakat rabolt el, hanem embereket is. A több éven, akár évtizeden át fogvatartott rabokat a háború utáni újjáépítés munkálataiban használták fel, teljesen eredménytelenül. A rabszolgamunka és az életkörülmények több millió embert pusztítottak el a Gulag táboraiban, de nem termeltek hasznot a Szovjetuniónak sem. „A szovjet állam népgazdasága nem kis mértékben a rabszolgamunka feltételeinek széleskörű alkalmazásába rokkant bele” – fogalmazta meg Rózsás János, aki maga is közel tíz évet raboskodott a Szovjetunióban.

A Gulag-teremben vetített installációk és a kiállított tárgyak segítségével megismerhetjük a több mint 700 ezer elhurcolt magyar sorsát.