ÉVFORDULÓK – MŰTÁRGYAK – Sárga és Fekete – Az első könyvek Auschwitzról

2020. január 27.

A Terror Háza Múzeum három olyan könyvet őriz, amely szinte azonnal a koncentrációs tábort túlélők hazaérkezése után jelentek meg a kereskedésekben és az átélt traumákat mutatják be. A Sárga könyv és a Fekete könyv Lévai Jenő munkája, aki kérlelhetetlenül képviselte a szélsőjobboldal ellenzékét már a háború alatt is. Ezen tevékenységének, illetve származásának köszönhetően ő maga is a budapesti nemzetközi gettó foglya volt, és csak kivételes szerencséjének köszönhetően maradt életben. A háborús bűnösök pereinek megkezdésekor több ízben szerepelt tanúként, továbbá rögtön gyűjteni és publikálni kezdte a koncentrációs táborokból visszatértek elbeszéléseit. A Sárga könyv azonban már a beköszönő új világ „attribútumait” hordozza, ugyanis két Sztálin-idézettel indul: „A zsidógyűlölet a kannibalizmus legveszedelmesebb csökevénye”, illetve „A náci hóhéroknak tisztában kell lenniük azzal, hogy nem menekülhetnek el az igazságszolgáltatás elől”, továbbá a szerző külön köszönetét fejezi ki a Vörös Hadseregnek a felszabadításért.

A Somos István által összeállított Auschwitz! című kötet Kolozsvárott látott napvilágot 1946-ban. Tulajdonképpen egy összeállításról van szó, amelyben a szerző a koncentrációs táborok túlélőinek beszámolóit gyűjtötte egybe, és tárta a nagyközönség elé. Az elhurcoltak általában a német megszállással kezdik beszámolóikat, majd a deportálással folytatják. A lágerekről szóló történetek az azóta széles körben ismertté vált borzalmakat taglalják, megindító részletességgel a felszabadításáig. A könyv külön értéke, hogy fényképeket is közöl, melyek közvetlenül a háború után ritkaságnak számítottak.

Oświęcim városa – melynek német neve az 1918-ig tartó osztrák ̶ magyar fennhatóság idejéből származik – 1939. november 1-jétől került a Lengyelországot elfoglaló Harmadik Birodalom uralma alá, 1940-től pedig elkezdték kiépíteni az első koncentrációs tábort. Ez a később Auschwitz I vagy Főtábor néven ismertté vált egység a komplexum kiépülése után adminisztratív központként funkcionált, épületeinek egy része pedig a Monarchia által létesített kaszárnya épületeiből állt. Az első fogolyszállítmány 1940. június 10-én érkezett Tarnówból: politikai letartóztatottakat deportáltak. Ők voltak az elsők, akik áthaladtak a cinikus „Arbeit macht Frei” feliratú kapun, amely Auschwitz I főbejárata volt. Ugyancsak a Főtáborban helyezkedett el a hírhedt 11-es blokk, ahol a szabályok ellen vétőket helyezték el, és még a koncentrációs tábor mértékével mérve is különös kegyetlenséggel bántak velük. Szomorú tény, hogy ebben a blokkban hajtották végre az első, hidrogén-cianiddal történt kivégzéseket is 1941 szeptemberében.

A köztudatba bevonult Auschwitz valójában az Auschwitz II-es tábort fedi, amely eredeti lengyel nevén Brzezinka, németül pedig Birkenau volt. A részleget 1941 októberében kezdték építeni, és 1942-ben üzembe helyezték az első gázkamrát is. Ezt további három követte, így ez az altábor napi húszezer ember meggyilkolására vált alkalmassá.

A rettegett táborkomplexum harmadik egysége Auschwitz III, azaz Monowitz volt. Itt az elhurcoltak kényszermunkát végeztek a német nagyipari cégek üzemeiben, embertelen körülmények között.

A népirtás jelképévé váló auschwitzi tábort a szovjet hadsereg szabadította fel 1945. január 27-én, hatvan évvel később, 2005-ben pedig az ENSZ Közgyűlése ezt a napot nyilvánította a holokauszt nemzetközi emléknapjának. A Herman Wouk Pulitzer-díjas amerikai író által a „sátáni borzalmak bevehetetlen erődjének” titulált komplexum széles körben ismert története ekkor ért véget; kevesen tudják viszont, hogy a szovjet belügyi népbiztosság, a rettegett NKVD közvetlenül a háború után börtönként használta a megmaradt épületeket.

Auschwitz önmagán túlmutató jelképpé vált. Jelképpé, amely nemcsak az 1,1 millió meggyilkolt áldozatra emlékeztet, hanem arra is, hogy kötelező tanulnunk a történelemből.

 

Kalmár Miklós
történész–muzeológus