Lanzmann 1974- ben kezdett filmjén dolgozni. Az anyaggyűjtés, a szemtanúk és túlélők felkutatása, a forgatás és az utómunkák több mint tíz évig tartottak. A tizennégy országban felvett, több mint 300 órányi anyagból Lanzmann öt év alatt vágta össze a végleges, 570 percnyi alkotást. A Shoah hangok és arcok egymást váltó hosszú sora: túlélők és a halálgyárak működtetői, zaklatott szemtanúk emlékeznek vissza a riporter szerepét is betöltő Lanzmann kamerája előtt. Lanzmann filmjében egyetlen másodperc archív felvételt sem használ.

Képei a jelen állapotokat rögzítik: földutak, zöld gyep, sínek, vonatok, pályaudvarok – így néz ki ma, ami akkor a borzalmak helyszíne volt. Lanzmann nem akarta a kollektív emlékezet tárgyi anyagainak felhasználásával megidézni az eseményeket. Ahogy egy interjújában mondta, Kleet idézve: „a művészet nem reprodukálja a láthatót, hanem láthatóvá teszi.” Lanzmann szerint a holokauszt története képekben nem megmutatható, nem csak azért, mert olyan autentikus filmes képanyag, amely nem a már felszabadított vagy kiürített táborokban készült, nem áll rendelkezésre.

Az alkotó a Shoah készítése idején látott egy egyperces némafilmet, amelyet egy német tiszt készített, és amely kivégzett zsidókat mutat. Ahogy Lanzmann mondta: „ezek képzelet nélküli képek”. A Shoah, amely hangok, arcok és jelen idejű képek keverékéből összefűzött oral history, átütő erővel mutatja be a holokauszt történetét, a történetet, amely képileg nem látható, nem láttatható, csak a gondolkodásban van és lehet jelen.