A népbírósági rendszer felállítására 1945-ben eredetileg a háborús és népellenes bűnöket elkövetők felelősségre vonása miatt került sor, azonban a hatalomra törő kommunista párt vezetése az igazságszolgáltatást is a diktatúra kiépítésére és fenntartására használta fel. Ebben vállaltak szerepet a falon szereplő bírák és ügyészek, akik saját hivatásukat megcsúfolva ítéltek ártatlan embereket súlyos szabadságvesztésre vagy éppen halálra a kommunista elvárásoknak megfelelően. A koncepciós perekben való részvételt megtagadó jogászokat elbocsátották, helyükre általában gyorstalpalókon kiképzett „szakembereket” állítottak be, de sokan a hivatalos állományból is önként végrehajtották pártállami megbízatásukat. A perekben szereplők „előkészítését” az ÁVH végezte. Az ügyészeknek, a bíráknak és az eljárás valamennyi érintettjének előre meghatározott menetrend szerint kellett szerepelnie a tárgyalásokon. Az ügyésznek nem kellett bizonyítékokat bemutatnia a vádlottakkal szemben. A „kommunista jogrend” szerint elengedő bizonyítéknak minősült a vádlott „beismerő vallomása”, amelyet korábban az ÁVH emberei erőszakkal írattak alá áldozatukkal. A kommunisták valamennyi ellenfelükkel való leszámoláshoz a bíróságokat vették igénybe. Így léptek fel politikai ellenfeleikkel, az egyházi vezetőkkel, gazdasági társaságokkal, a kuláknak nevezett gazdálkodókkal és 1949-től akár saját elvtársaikkal szemben is. Az eljárások lényege a leszámolás mellett a példastatuálás volt. Ennek érdekében a fontosabb pereket élőben közvetítette a rádió, amelyet a munkahelyeken kötelező jelleggel végig kellett hallgatnia a közösségnek.

„Tanuljunk egy kis osztályharcot a fasizmus igazságszolgáltatásától” – jelentette ki Domokos József, a Legfelsőbb Bíróság elnöke 1957-ben. A leckét a kommunista bírák és ügyészek sikeresen elsajátították, érdemi különbséget a két diktatúra igazságszolgáltatása között nem is lehet felfedezni.