Rabszolgasorsra ítélve

2020. november 25.

November 25-e, a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai foglyok és kényszermunkások emléknapja. Minden évben, ezen a napon emlékezünk meg arról a több mint 700 ezer magyarról, akiket a II. világháború évei alatt, vagy azt követően deportáltak a Szovjetunió kényszermunkatáboraiba. Közülük 300 ezren soha többé nem tértek vissza a hazájukba.

A táborrendszer története az I. világháború idejére nyúlik vissza. Az 1914-ben kirobbant, világméretűvé váló konfliktus az emberi viselkedés brutalizálódását okozta, ami táptalajt biztosított a 20. század totalitárius diktatúráinak. Az 1917 októberében Oroszországban egy puccs keretében hatalomra jutott, Lenin-vezette bolsevikok tisztában voltak azzal, hogy hatalmuk nem legitim, azt csak erőszakkal tudják fenntartani. Alig egy évvel később létrehozták az első kényszer- és koncentrációs munkatáborokat. „A Gulag-szigetvilág az Aurora cirkáló lövésének pillanatában született” – írta a Nobel-díjas egykori rab, Alekszandr Szolzsenyicin. S bár sokáig úgy tudtuk, hogy Sztálin halálát követően a táborokat bezárták, ma már tisztában vagyunk azzal, hogy a Gulag – vagyis a politikai foglyok kényszermunkatábor-rendszere – egészen a ’80-as évek második feléig létezett. Története eggyé vált a Szovjetunió történetével. Ahogy bukása is megelőlegezte a birodalom összeomlását, hiszen, ahogy a bolgár történész Tzvetan Todorov megállapította, „amint a terrort felfüggesztették, a totalitárius kommunista országok kártyavárként omlottak össze”.

A táborok rövid idő alatt az egész szovjet térséget behálózták. Közben a foglyok száma is fokozatosan növekedett, így alig egy évvel felállításuk után már az alábbi intézkedést rendelték el a bolsevikok: „Valamennyi közigazgatási központban kényszermunkatáborokat kell létesíteni, mely legalább háromszáz fő befogadására alkalmas.” Bárkit deportálhattak bármiféle indoklás nélkül. Egy korabeli orosz mondás szerint kétféle ember van: aki volt már a Gulágon és aki majd oda kerül. A rendszer célja az emberi munkaerő kizsákmányolása volt. A ’30-as években elindított erőltetett iparosítás programját kívánták a kommunisták rabszolgamunkaerővel megvalósítani.

A II. világháború éveiben, párhuzamosan a Vörös Hadsereg előrenyomulásával, fokozatosan nőtt a hadifoglyok száma. Közben a táborok is telítődtek, hiszen a deportálás egy percre sem állt le a Szovjetunióban, még akkor sem, amikor német csapatok álltak Moszkva alatt. Létrehozták a hadifogolytáborok rendszerét (GUPVI), amely hasonló funkciót látott el, mint a Gulag. A Szovjetunió, a hadserege által elfoglalt országok lakosságának munkaerejét háborús jóvátételnek tekintette. Több mint négymillió idegen állampolgárt deportáltak a birodalom területén működő táborokba, jelentős részük soha többé nem térhetett vissza a hazájába. Vagy a kényszermunka, vagy az őrök brutalitása, a járványok, a nem emberi ellátás miatt vesztették életüket, de sokan már a deportálást sem élték túl.

A foglyokat a táborokban nem emberként kezelték, csupán addig volt rájuk szükség, amíg munkaképesek voltak. A kényszermunkások számára minden nap a túlélésről szólt, erre azonban semmilyen garancia sem létezett: „Ha ma is életben vagyok, az azért van, mert egy éjjel nem engem, hanem a társamat vezették el és lőtték agyon. Ha ma életben vagyok, az azért van, mert másvalaki fulladt meg helyettem annak idején a kazamatában. Ha ma életben vagyok, az azért van, mert kenyéradagom kétszáz grammal több volt, mint a társamé, aki meghalt” – írta Szolzsenyicin. De illik ide az Izvesztyija napilap egy névtelen szerzőjének megállapítása is, a szovjet korszak végéről: „A kényszermunkatáborokban a foglyok az elviselhetetlen robotolástól, a hidegtől és az éhezéstől szenvedve, olyan életet éltek, amelyet egyetlen más főemlős sem bírt volna ki.”

A Gulágon és a GUPVI táborrendszereiben fogva tartott kényszermunkások alkalmazása a szovjet gazdaság szerves részét képezte. Maga a rendszer azonban ráfizetéses volt, hasznot nem, csak adósságot termelt és semmilyen eredményt nem tudott felmutatni. A Gulágon Szolzsenyicinnel együtt raboskodó magyar író, Rózsás János szerint: „A rabszolgamunka széleskörű alkalmazása nagyon megbosszulta magát. A szovjet állam népgazdasága nem kis mértékben a rabszolgamunka feltételeinek széleskörű alkalmazásába rokkant bele. Milyen népgazdasági haszna van annak, ha magasan képzett szakembereknek, tudósoknak, közgazdászoknak, jogtudósoknak, széles látókörű vezetőknek lapátot nyomnak a kezébe, és tolhatja a talicskát az örök fagy birodalmában, amíg össze nem esik.”

A „szigetvilág” Sztálin halálát követően is fennmaradt. Némi szemérmesség fedezhető fel abban, hogy 1956-ot követően a „tábor” (oroszul lager) szót már nem írják le hivatalos szovjet dokumentumokban, helyette a „telep” és az „intézmény” kifejezések szerepelnek, de a tartalom a fogvatartottak számára nem változott. A ’60-as évektől a táborokba főként a rendszer ellenzékét képviselő „másként gondolkodókat” zárták, de ezt természetesen letagadták a szabad világ közvéleménye előtt. Ez a gyakorlat Gorbacsov regnálása alatt sem változott. Ezt bizonyítja az alábbi történet: 1985-ben Ronald Reagan amerikai elnök kapott egy különleges levelet. A feladók észt politikai foglyok voltak, akik az egyik mordvai lágerből egy levelet csempésztek ki, amelyben gratuláltak Reagan elnöknek 1984-es újraválasztásáért, egyben kérték őt, továbbra is álljon ki a politikai foglyok szabadon bocsátása mellett. Bő egy évbe telt, míg a levél kalandos úton eljutott a Fehér Házig. Reagan nem sokkal később találkozott Gorbacsovval az 1986-os reykjavíki csúcstalálkozón, ahol a szovjet főtitkár az egyik tárgyalás szünetében büszkén értekezett arról, hogy a Szovjetunióban már nincsenek politikai foglyok. Néhány másodperccel később a Reagan elnöknek írt levél meglehetősen kellemetlen pillanatokat okozott a dicsekedő főtitkárnak.

„A nácikat túl kellett élni. A bolsevizmus idején semmi remény nem mutatkozott a túlélésre; a rendszer nem úgy nézett ki, mint amely véget ér” – írja Nobel-díjas írónk, Kertész Imre. Hosszú évtizedeken keresztül valóban úgy tűnt, hogy a kommunista rendszer embertelensége sosem ér majd véget. A rengeteg szenvedés és elnyomás közepette, a vasfüggöny mögött élőknek még a nyugati államok közönyét is el kellett viselniük. A rendszerváltoztatás azonban nem csak a rendszer politikai kereteit bontotta le, de megteremtette a lehetőségét az áldozatokra való emlékezésnek és a bűnösök megnevezésének. Ma már nem lehet megkerülni, relativizálni a Gulag és a GUPVI tragédiáját, amely nem csak régiónk, de egész Európa történelmének a része.

Balogh Gábor