ÉVFORDULÓK – MŰTÁRGYAK – Repatriálás Svédországban

2020. április 16.

A Terror Háza Múzeum a holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapja alkalmából ismét egy, legújabb gyűjtéseinek egyikéből származó műtárgyat mutat be, mely az évfordulóhoz kapcsolódik. Intézményünk 2018 nyarán vásárlás útján igen érdekes relikviák birtokába jutott. A többségében papír alapú, vagyis dokumentumokból álló együttes a magyarországi vészkorszakot és az azt megelőző, a zsidóság fokozatos jogfosztását bemutató anyag, melyek segítségével nemcsak bizonyos személyek, hanem egy-egy család teljes huszadik századi története rekonstruálható.

A ritkaságok közül is kiemelkedik a Schutzpass, amely magyarul védlevélként fordítandó. A dokumentum Szende Józsefné, született Labáth Aranka nevére szól, aki az irat birtokában 1944. augusztus 31-től „a budapesti Svéd Királyi Követség oltalma alatt áll” kiutaztatásáig.

Érdekesség, hogy az irat által említett, Svédországba való utazás dátumát nem tüntették fel a papíron, valószínűleg azért, mert a Schutzpass birtokosait nem tervezték elutaztatni a valóságban, hiszen a cél a diplomáciai védelem volt, nem pedig a Svédországban való letelepítés. A skandináv állam vezetői 1944. július 9-én Budapestre küldték Raoul Wallenberget, akit azzal a feladattal bíztak meg, hogy szervezze meg az üldözöttek segélyszervezetét. Nagy részben az ő működésének köszönhető, hogy Budapesten létrehozták a nemzetközi gettót és a „svéd házakat”, melyeknek lakói a Svéd Királyság diplomáciai védelme alatt álltak. A „repatriálásról” szóló nyilvánvaló csúsztatás mellett is nagyjából 4500 védlevél érvényességét ismerték el a hatóságok.

Jellemző, hogy a két nyelven kiállított okmány első helyen német nyelven kéri az adatok kitöltését. Maga az űrlap Wiesmeyer Emil nyomdájában készült, aki – fia elmondása szerint – gyakran ellenszolgáltatás nélkül készített igazolványokat az üldözötteknek, és kiválóan értett a különböző mentesítő dokumentumok hamisításához is, melyeket szintén a rászorulók rendelkezésére bocsátott. A családi iratokból kiderül, hogy 1945. március 17-én a kommunista párt elismerte a nyomdász tevékenységét, aki „bújtatta és támogatta elvtársainkat.” Mindezek ellenére 1949-ben államosították a vállalkozását, őt magát kitelepítették és 1955-ben börtönre, valamint teljes vagyonelkobzásra ítélték.

A Schutzpassok kiadásának történelmi háttere igen szomorú. A második világháború késői szakaszában, 1944. március 19-én Magyarországot megszállta a nemzetiszocialista Németország; a kormányzó és a magyar közigazgatás változatlanul a helyén maradt. A hitleri igényeket mindenben kiszolgáló új kormány felállítása sem váratott magára sokat: a miniszterelnök Sztójay Döme egykori berlini követ lett, a belügyminiszteri posztot pedig Jaross Andor töltötte be. Jaross politikai államtitkárának – a német SD, vagyis az SS-Reichsführer, Heinrich Himmler biztonsági szolgálatának nyomására – Baky László csendőrőrnagyot hívta meg, a közigazgatási államtitkári posztra pedig Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye szélsőségesen antiszemita alispánját, vitéz dr. Endre Lászlót nevezte ki. Az ő munkájukat segítette vitéz Ferenczy László csendőr alezredes, akit Baky a németekkel való csendőrségi kapcsolattartónak nevezett ki. A kormánytagok által kedélyesen csak „a három Lacinak” nevezett triumvirátus feladata elsősorban a magyar zsidóság deportálásra való előkészítése, illetve a transzportok megszervezése volt.

A magyarországi zsidó közösség sorsa azonban nem Magyarországon, hanem a Harmadik Birodalomban dőlt el. A későbbiekben kulcsszerepet játszó Adolf Eichmann SS-alezredes emlékiratai szerint „1944 március 10-e körül történhetett, hogy a Reichsführer-SS megparancsolta, hogy a terepet keletről nyugatra átfésülve, stratégiai okokból számos zsidót evakuálni kell.” A „stratégiai okokból való evakuálás” a hitleri állam bevett terminológiája volt: ezalatt a koncentrációs- és haláltáborokba való deportálásokat kellett érteni.

A frissen Budapestre delegált Eichmann a magyar fél hozzáállásával igen elégedett volt: „Eddig azt hittem, csak Németországban uralkodik az a bizonyos pontosság, és itt legalább ugyanazt a kínosan pontos akkurátusságot látom. Csodálom a magyar közigazgatást.” – emlékezett vissza. Ugyancsak az alezredestől tudjuk, hogy zajlott a magyar tisztviselőkkel történt megbeszélés: „Nem sokkal azután, hogy Budapestre érkeztünk, találkoztam egy hivatalnokkal, egy bizonyos Endre Lászlóval, aki égett a vágytól, hogy Magyarországot megszabadítsa a »zsidó pestistől.« Az egyik este kis vacsorát szervezett nekem és munkatársaimnak. Két vagy három magyar tisztviselő mellett egy libériás inas is jelen volt, aki Endre oldalán állt. Ezen az estén a magyar zsidóság sorsa megpecsételődött.”

A jogfosztás első lépéseként március 29-én a zsidónak minősített személyek tulajdonában lévő gépkocsikat, telefonokat elkobozták, kamarai tagságaikat megszüntették. Döntés született arról is, hogy április 5-től minden 6 év feletti zsidó személy köteles 10x10 centiméteres, hatágú sárga csillagot viselnie ruhájának bal oldalán. Eichmann április 7-én találkozott a belügyi államtitkárokkal, hogy megbeszéljék a gettósítás részleteit; a rendeletet Endre fogalmazta meg, és Baky írta alá. Noha a dokumentum a hivatalos közlönyben csak április 28-án jelent meg, a gyűjtőtáborok létrehozása a Kárpátalján már április 16-án megkezdődött. Néhány hét alatt végrehajtották az akciót: július elejéig nagyjából 170 egységben 437.000 főt zsúfoltak össze.

Az Eichmann–Endre együttműködés sikeres voltát jól mutatja, hogy az alig néhány hét alatt gettókba kényszerített lakosokat a lehető legrövidebb idő alatt Auschwitz-Birkenauba kívánták szállítani. A haláltábor viszont nem állt készen ekkora embertömeg fogadására. A probléma megoldásához Budapestre utazott Rudolf Höss, Auschwitz ugyancsak alezredesi rangban lévő parancsnoka, aki megpróbálta elérni, hogy lassítsák a deportálások ütemét: „Minden egyes vonat késleltetéséért meg kellett küzdenem. A legtöbbször vesztettem.” – fogalmazott. Július 6-án Horthy Miklós kormányzó leállíttatta a deportálásokat, így a fővárosi üldözöttek átmenetileg megmenekültek a legrosszabbtól. Eichmann, noha bizonyára tudott a döntésről, másképp emlékezett 1944 vészterhes nyarára: „Nem volt több transzport, mert Auschwitz teljesen megtelt.” – idézte fel.

A semleges hatalmak egyre növekvő aggodalommal figyelték a magyarországi zsidóság sorsát. Maga a pápai nuncius, Angelo Rotta is tiltakozott 1944 áprilisában a magyar külügyminisztériumnál: „Őszentsége, XII. Pius pápa mély mély fájdalommal látja, hogy Magyarország is, amelyet eddig keresztény nemzetként magasztaltak, olyan útra tévedt, amely ellentétes az Evangélium tanításával.” A vatikáni és a svéd segítségnyújtás mellett igen sokan svájci papíroknak köszönhették életüket.

A Schutzpassok összeforrtak az embermentők neveivel és a hősiességgel. Ritka, értékes daraboknak számítanak, mert csak Budapesten használták őket. Birtoklásuk bizonyos fokú biztonságot jelentett, már amennyire ebben a korszakban bárki is biztonságban érezhette magát. Április 16-a 2001 óta emléknap; a most bemutatott műtárgy pedig mindennél erősebben bizonyítja, hogy mindig vannak emberek az embertelenségben.

 

Kalmár Miklós
történész-muzeológus