Betonfüggöny az Andrássy úton

2019. december 17.

Kevesen tudják, hogy 56 évvel ezelőtt, 1963. december 17-én nyitották meg először a berlini falat. A nyugatiak hivatalosan rokonlátogatás céljára kiadott engedély birtokában kereshették fel a keleti szektort, azonban az NDK hatóságai igyekeztek ezek megszerzése elé a lehető legtöbb bürokratikus akadályt gördíteni. A határátlépés igénylésének lehetősége sem volt hosszú életű, hiszen 1964. január 6-án már megszüntették ezt, és a fal ismét áthághatatlanul állt a német családok közé. De miért került Európa egyik legnagyobb városának közepére egy vasbeton határzár?

„A berlini fal a kommunista rendszerek csődjének és gyávaságának legvilágosabb kifejeződése.”

(John F. Kennedy amerikai elnök, 1963)

 

1949. május 23-án a nyugati zónában lévő 12 tartomány megalakította a Német Szövetségi Köztársaságot (NSZK), amelynek fővárosául Bonnt jelölték ki, erre adott szovjet válaszként pedig október 7-én kikiáltották az új, szocializmust építő Németországot, amelynek hivatalos neve Német Demokratikus Köztársaság lett, fővárosául pedig Kelet-Berlint választották. 1950-től Walter Ulbricht töltötte be a keletnémet Német Szocialista Egységpárt (NSZEP) főtitkári posztját, és – kiszolgálva a szovjet igényeket – azonnal felállította az Állambiztonsági Minisztériumot (Stasi), majd meghirdette az első ötéves tervet 1951-től, a következő évben pedig megkezdődtek az államosítások és a kollektivizálások is. A kommunista hatalomátvételt és módszereket rossz szemmel nézők, a kisemmizettek és a megfélemlítettek közül rengetegen távoztak az NSZK-ba, így az NDK lakosságszáma radikálisan lecsökkent: 1949 és 1960 között a 17 milliós keleti területekről 2,6 millióan települtek át nyugatra.

Az elképesztő statisztikák természetesen a keleti hatóságok rendelkezésére álltak, akik, félve az NDK demográfiai összeomlásától, radikális megoldás mellett döntöttek, amelyet a regnáló szovjet pártfőtitkár, Nyikita Hruscsov is jóváhagyott. Noha Walter Ulbricht 1961. június 15-én még a nyugati újságíróknak azt nyilatkozta, hogy „senkinek sincs szándékában falat építeni”, az augusztus 12-ről 13-ra virradó éjjelen az NDK fegyveres erői, mintegy 15.000 fő, lezárták a határokat. A katonaság villámgyorsan szögesdrótakadály-rendszert épített ki, amely köré mély árkokat ástak, így téve lehetetlenné a műszaki zár áttörését.

A drótkerítést azonban csak átmeneti megoldásnak szánták. Augusztus 15-én szász munkások – természetesen fegyveres felügyelet mellett – felépítettek egy, a határvonalat szorosan követő, de még a keleti területen álló, véglegesnek szánt betonfalat. A korábbi átkelőhelyek jelentős részét megszüntették, mindössze néhány ellenőrzőpont maradt meg. A hivatalosan „szektorhatárnak”, illetve „fasisztaellenes védőfalnak” nevezett határzár hermetikusan lezárta a két világ egymással érintkező részeit.

Az építmény, amely a hidegháború szimbólumává vált, családok százezreit szakította szét egymástól, emberek millióinak napjait keserítette meg. Egészen 1989 novemberéig töltötte be szomorú funkcióját, bár Helmut Kohl szavaival élve, addigra „Magyarország első tégláját már kiütötte”. A november 9-i, az NDK állampolgárainak utazási jogait tárgyaló NSZEP-határozat kihirdetése után politikai értelemben a fal ledőlt, és a két városrész újraegyesült. Beigazolódtak Willy Brandt egykori nyugatnémet kancellár szavai: „Berlin élni fog, a fal pedig leomlik.”

A tényleges bontási munkák viszont elhúzódtak: végül 1990. június 13-án 13 buldózer, 55 kotrógép és 65 daru kezdte meg a dózerolást, ami egészen 1991 novemberéig tartott. A törmelékeket 175 teherautó szállította el; egyes darabokat útépítéseknél használtak fel, 250 töredéket pedig elárvereztek. Mindössze hat rövidebb szakaszt hagytak meg mementóként. Berlin „hegei” a mai napig láthatók a főváros utcáin: az egykori határ nyomvonalát végig macskakövekkel jelzik, míg a betonkolosszus egy darabja a budapesti Andrássy út 60., azaz a Terror Háza Múzeum épülete előtt áll.

 

Szerző: Kalmár Miklós történész-muzeológus