Kiss János 1883-ban székely katonacsaládba született. A családi hagyományokat folytatva elvégezte a hadapródiskolát, később harcolt az első világháborúban, ahol többször megsebesült. Több ízben kitüntették. 1917-ben olyan súlyos sérülést szenvedett, hogy jobb lábát kis híján elveszítette. Végül a lába ugyan megmaradt, de a sérülést élete végéig viselte, megnyomorodott.^[1] Ez a sebesülés azonban nem akadályozta meg abban, hogy később a honvédség egyik legkiválóbb tisztjeként folytassa katonai karrierjét. 1919-ben ismerkedett meg a vörösterror elől menekülő Bajcsy-Zsilinszky Endrével, akinek segített átjutni Ausztriába. Évek során kapcsolatuk barátsággá alakult. 1936-ban megkapta tábornoki kinevezését és a Honvéd Főparancsnoksághoz került. 1939-ben altábornagyként vonult nyugdíjba.^[2]

1943-ben kinevezték hadbírónak az 1942-es „hideg napok”, a délvidéki vérengzés ügyének vizsgálatakor. A Vezérkari Főnökség bírósága a fő felelősöket – többek között Feketehalmy-Czeydner Ferenc nyugállományú altábornagyot és Grassy József vezérőrnagyot – a tárgyalás során halálra ítélte, de az ítéleteket nem tudták végrehajtani, mert az elítéltek egy része a Harmadik Birodalomba menekült.^[3] Ugyanebben az évben Bajcsy-Zsilinszky Endre javasolta Horthy Miklós kormányzónak és Kállay Miklós miniszterelnöknek, hogy Kiss János komolyabb politikai szerepet kapjon. Bajcsy-Zsilinszky indítványozta, hogy Nagybaczoni Nagy Vilmos lemondatása után Kiss János kapja meg a honvédelmi tárcát, erre azonban végül nem került sor.^[4] A német megszállás után Kiss feleségével Kőszegre vonult vissza. 

1944. október 15-ét, a sikertelen kiugrási kísérletet követően november 9-én Bajcsy-Zsilinszky elnökletével megalakult a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottsága (MNFFB), amelynek legfőbb célja a nyilas uralom megdöntése volt. Az illegalitásban működő szervezet tagjai a politikai paletta különböző pártjaiból és más szervezetekből verbuválódtak.^[5] Hamarosan a szervezet Katonai Vezérkara is létrejött, a hadi teendők koordinálásával a Kőszegről visszatérő Kiss Jánost bízták meg.^[6]

Haditervük a következőképpen nézett ki: „Amint a Vörös Hadsereg Budapest határához ér, a beszervezett csapatok tisztjeik irányítása mellett, a felfegyverzett munkásság és polgárság segítségével adott jelre megrohanják a német megszálló sereg irányító parancsnokságait, az Astoriát, a Royalt, a Ritzet, a Wien Szállót, a svábhegyi Gestapo-fészket, a német követséget, a nyilas minisztériumokat és a »Hűség házát«. Más rohamalakulatok megszállják a postát, a MÁV-igazgatóságot, a pályaudvarokat és a vasúti csomópontokat. Ismét más alakulatok birtokukba veszik a Duna-hidakat, amelyek az ország jövője szempontjából elsőrendű fontosságúak, ártalmatlanná teszik az őrséget, leszerelik a robbanóanyagokat, és így megakadályozzák a robbantásokat. A terv szerint ezekkel az akciókkal egyidejűleg harcoló csoportok Budapest déli részén megteremtik az összeköttetést az orosz csapatokkal, és azt mindaddig tartják, amíg a Vörös Hadsereg alakulatai beérkeznek a fővárosba”.^[7]

Kiss János a csoportok összehangolásakor a precizitásra kívánta helyezni a hangsúlyt, továbbá óvatosságra és türelemre intette a résztvevőket.  A Budapest elfoglalására indított szovjet támadó hadművelet 1944 novemberében megakadt a magyar és német csapatok kitartó ellenállása következtében, a visszaemlékezések szerint Kiss a budapesti felkelést ezért decemberre időzítette.^[8]

Az ellenállást azonban még azelőtt felszámolták, hogy az akciót megkezdhették volna. Ennek oka Mikulich Tibor páncélos százados árulása volt. Mikulich, aki tagja volt az ellenállásnak, egyik illegális kapcsolata miatt került a Nemzeti Számonkérés Szervezetének – amely különítménynek főbb feladata az államellenesnek nevezett, valójában náci- és nyilasellenes erők felderítése és semlegesítése volt – látókörébe. A nyomás alatt hamarosan megtört és az ellenállással kapcsolatban sok részletről beszámolt a nyomozóknak. November 22-én éjjel nagyszabású akcióra került sor, elsőként Tartsay Vilmos nyugállományú százados lakásán csaptak le a Katonai Vezérkar tagjaira a nyomozók. A csendőrök több buszfordulóval szállították a letartóztatottakat. Ugyanezen éjjelen került nyilaskézre Bajcsy-Zsilinszky Endre és Kiss János is. Kiss Jánost és társait – Tartsay Vilmost és Nagy Jenőt – a nyilasok a Naphegy téri központban és a Margit körúti fogházban villanyárammal és más módszerekkel kínozták, a felismerhetetlenségig összeverték. A Kiss Jánossal szemben mutatott brutalitást fokozhatta, hogy az eljárás során hivatalos szerepet kapott Feketehalmy-Czeydner Ferenc vezérezredes, aki visszatért Németországból és ekkor a honvédelmi miniszter helyettese volt.^[9]

Almásy Pál, aki ugyancsak részt vett az ellenállási mozgalomban, december 8-án, az ítélethirdetés előtt közös cellában volt Kiss Jánossal. Almásy úgy emlékezett vissza erre az időszakra, hogy a hangulat már-már bizakodóvá vált, de az ítélet egészen más érzelmeket és reakciókat váltott ki. „Őszintén mondom, megállott az eszem. Gondolkozni sem tudtam, csak álltam és néztem anélkül, hogy valami is eszembe jutott volna. Az ítélet indoklásából alig értettem valamit.”^[10] Ugyancsak tőle idézzük a bíróság döntését: „A rögtönítélő bíróság kegyelmi bírósággá alakult át, és a kötéllel végrehajtandó halálbüntetést két órán belüli foganatosítását rendelte el vitéz Kiss János altábornagyon, Nagy Jenő vezérkari ezredesen és Tartsay Vilmos nyugállományú vezérkari századoson”.^[11] Kissnek még volt lehetősége elbúcsúzni feleségétől, aki ezeket a szavakat mondta hitvesének: „Bár inkább a harctéren haltál volna meg”. Az altábornagy így válaszolt: „itt is hazámért halok meg”.^[12] Kiss Jánoson hamarosan végrehajtották az ítéletet a Margit körúti fegyházban. Barátjára és harcostársára, Bajcsy-Zsilinszky Endrére december 24-én Sopronkőhidán került sor.

Valószínű, hogy Kiss Jánosra és Bajcsy-Zsilinszky Endrére hasonló sors vált volna akkor is, ha az ellenállási mozgalom terve sikerrel jár. Topa János, egy magát partizánvezérnek kiadó kalandor nyilasoknak tett vallomásában azt mondta, hogy a szovjetektől kapott parancs értelmében Kisst és Bajcsy-Zsilinszkyt az akció végeredményétől függetlenül el kell tennie láb alól.^[13] Ezért is lehet visszás és képmutató, hogy az 1945-öt követően a szovjet megszállók és a kommunisták a fasizmus elleni harc hősi halottjaként tisztelegtek emléke előtt.^[14] Amikor a farkasréti temetőből Kőszegre vitték koporsóját, hogy végakaratának megfelelően ott helyezzék örök nyugalomra, a Szövegséges Ellenőrző Bizottság tagjai ott ültek ravatalánál, magas rangú szovjet tisztek méltatták és búcsúztatták őt.

Kiss Jánost 1945. március 15-én posztumusz vezérezredessé léptették elő, a fővárosban több közterület neveztek el róla. Példája bizonyítja, hogy még a legkilátástalanabb helyzetekben is voltak olyan hősök, akik életük feláldozása árán, katonai esküjükhöz híven próbálták megvédeni a hazájukat.

Farkas Sebestyén Lőrinc

Borítókép forrása: Terror Háza Múzeum

^[1] Kiss János fiatalkoráról és első világháborús tevékenységéről bővebben: Kiss Sándor: Emlékeim Kiss János altábornagyról. Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1979.

^[2] Hegedűs Elemér: A hazáért adta életét. In: Vasi Szemle, 2015/6. 959-962. o.

^[3] Klimó, Árpád von: Remembering Cold Days: The 1942 Massacre of Novi Sad and Hungarian Politics and Society, 1942–1989. University of Pittsburgh, Pittsburgh, Pennsylvania, 2018, 71. o.

^[4] Pintér István: Adatok a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottságának Történetéhez. In: Hadtörténelmi Közlemények, 1961/2, 440. o.

^[5] Pintér, i.m. 435-436.o.

^[6] Szakály Sándor: A katonai ellenállási mozgalom Magyarországon a második világháború éveiben. In: Uő: Hadsereg, politika, társadalom. Válogatott írások. Lánchíd Kiadó, Budapest, 1991, 147. o.

^[7] Pintér István: Az „általános nemzeti felkelés” programja. Szikra Kiadó, Budapest, 1955, 116. o.

^[8] Gazsi József: A Felszabadító Bizottság. In: M. Kiss Sándor (szerk.): Magyarország 1944. fejezetek az ellenállás történetéből. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1994, 195. o.

^[9] Bartha Ákos: Véres város. Fegyveres ellenállás Budapesten 1944-1945. Jaffa Kiadó, Budapest, 2021, 178-181. o.

^[10] Almásy Pál: Sopronkőhidai napló 1944-1945. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1984, 20. o.

^[11] Almásy, i.m. 22. o.

^[12] Hegedűs, i.m. 963. o.

^[13] Bartha, i.m. 192. o.

^[14] Többek között így írtak róla: „Nagy utat tett meg, amíg a horthysta katonatisztből a magyar fasisztaellenes ellenállási mozgalom katonai vezetőjévé vált.” Gerse János: Emlékezés Kiss János altábornagyra. In: Honismeret, 1983/2, 23. o.