Norman Stone: Magyarország – rövid történelmi vázlat [1] című könyvének második magyar kiadását lektorálva bukkantam a 6. fejezet („A kommunista hatalomátvétel”) 73. jegyzetére, amelyben a szerző a következőt állítja: „Perlmutter Izsák, az eredeti tulajdonos neves festő volt, aki az árvaházból örökbe fogadott egy talán zsidó származású leányt. A leány férjhez ment a perzsa katonai attaséhoz, és a neve Ahmed Juszuf Mirza hercegné lett. A házat a vallásos zsidó közösségre hagyták, amelynek élethosszig járadékot kellett fizetnie a hercegnének. A nyilasok nem fizettek lakbért, ahogyan később az ÁVO sem. Az asszony hatalmas bátorsággal perbe fogta Péter Gábort, és nyert. 1951-ben aztán kitelepítették egy szegény faluba, amikor a házat államosították”.
Szöget ütött a fejembe a gondolat: a Horthy-időkben, vagyis a két világháború közötti polgári korszakban Magyarországon alapjában véve jogállami normák szerint folyt az élet. Egy lényegében szabadpiaci, jogbiztonságra épülő gazdasági környezetben ugyan hogyan fordulhatott volna elő, hogy valaki évekig (ha csak 1944. októberig nézzük, ez hozzávetőlegesen hét év!) nem fizet lakbért? Ráadásul nem valami Isten háta mögötti helyen, hanem a főváros egy kiemelt, központi helyszínén, ahol nem filléres tételekről volt szó, hanem pengő tízezezrekről éves szinten – miközben a korabeli sláger szerint „havi 200 pengő fixszel az ember könnyen viccel”. S tovább ütve a vasat: ez(ek) az állítólagosan nem fizető valaki(k) pedig nem más(ok), mint a korszakban nem szívesen látott idegen eszmék hirdetője, a különböző hatósági intézkedésekkel sújtott nyilasmozgalom egy-egy pártja.
A feltételezés életszerűtlennek tűnt. Arra gondoltam, hogy a Budapesten keringő történetek egyikéről lehet szó, amelynek valami kapcsolata a valósággal mégiscsak van. A helyszín tehát az Andrássy út 60. szám alatti bérpalota, a főszereplő a tulajdonos, özvegy Ali Ahmed Juszuf Mirzáné, született Reiszner Gizella, Perlmutter Izsák nevelt lánya. A további szereplők pedig a nyilaspártok illetve a Politikai Rendészeti Osztály (PRO), később Államvédelmi Osztály (ÁVO), még később az Államvédelmi Hatóság (ÁVH).
A sajtóban a következő változatait láthatjuk ennek a történetnek. A találatok közül a megszokott keresőmotort használva először a „Budapest, XV. kerületi blog” című, helytörténeti oldalra bukkanhatunk. Az itt szereplő állítás szerint: „Viszonylag korán bajba is került emiatt [t.i., hogy a nyilasoknak adott ki lakást az épületben] a hercegné: a nyilasok nem fizették a megállapodás szerinti lakbért, ráadásul a többi lakó is elköltözött a horda vad akciói miatt. Az adóhivatal azonban változatlanul annyit követelt Mirza hercegnőtől, mintha egy teljes bérháznyi jövedelme lett volna. Úgy tűnik később sem rendeződött a helyzet, mert az adósságok miatt jelzálogbejegyzések sorakoztak a tulajdoni lapon. […] Az özvegy Mirza hercegné megúszta a világháborút, az államosítást azonban már nem: az Andrássy úti bérházat 1947-ben a Belügyminisztérium Államvédelmi Osztálya (ÁVO) felújíttatta – legalábbis a háborús károkat kijavították –, ami jogalapot teremtett ahhoz, hogy be is költözzenek. Az özvegy még nagy bátorsággal pert indított a Péter Gábor vezette államvédelem ellen az elmaradt lakbér fejében, amit meg is nyert. Végül jogilag csak 1951-ben történt meg az államosítás, akkor már az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) lett a telekkönyvi tulajdonos.” [2]
Ha tovább böngésszük a hazai sajtót, az időben visszafelé haladva a következő cikkrészleteket nézzük meg. Kuroli László a Múlt és Jövő egyik 2020-as számában az alábbiakat írja a nyilasoknak a bérpalotát bérbe adó zsidó nevelt leányról: „A különös »együttélés« mindenesetre már akkor sokaknak szemet szúrt. Az Összetartás megfogalmazása szerint »egy zsidó lap« fricskázta meg a szerkesztőséget, megkérdezve: miért választott székhelyéül éppen egy »ilyesfajta« házat? Különösen, hogy a leplezetlenül fajvédő orgánum büszkén hirdette: »Zsidó pénzt még hirdetés formájában sem fogadunk el.« Az utókor a szerkesztőség sértődött hangú válaszából tudhatja, hogy a ház akkori tulajdonosa már a sejtelmes nevű »Ali Ahmed Mirza hercegnő« (valójában Perlmutterék egy török arisztokratához férjhez ment lánya) volt. A tekintetben viszont az új bérlő valóban elvszerűen járt el, hogy állítólag hamar befejezte a bérleti díj fizetését, és ehhez hű is maradt.” [3]
Nyolc évvel előbb Pethő Tibor a Magyar Nemzetben idézte fel a történetet: „Ali Ahmed Mirza főhercegnő, született Reiszner Gizella az 1882-ben Feszty Adolf tervei alapján épített Andrássy út 60. haszonélvezetét örökölte csupán nevelőapjától, Perlmutter Izsák neves festőművésztől. A tulajdonjog Perlmutter végrendelete alapján a Pesti Izraelita Hitközségre szállt. A haszonélvezőktől bérelte ki Szálasi Ferenc a palotát, itt rendezte be az 1939 óta Nyilaskeresztes Párt - Hungarista Mozgalomnak nevezett alakulatának központját, a Hűség Házát. A nyilasok nem fizették rendesen a bérleti díjat, egyre gyűlt a hátralék, a rezsivel is adósak maradtak. A központ szerepe az 1944. október 15-16-i hatalomátvétel után elvesztette jelentőségét, a Hűség Házában, akárcsak a többi nyilaspártközpontban, leginkább a foglyul ejtett üldözötteket kínozták, vagy innen kísérték őket kifosztásuk után a Duna-parti vesztőhelyre. Az ostromot követően a Perlmutter-örökösök formailag még bérbe adták a Politikai Rendészeti Osztálynak az alig sérült palotát (a bérleti díjból feltehetően ekkoriban sem sokat láthattak).” [4]
A Terror Háza Múzeum megnyitása után jelent meg az Andrássy út 60. története a műemlékvédelem és épülettörténet egyik legjobb szakértőjétől. Keresztessy Csaba a História című patinás történelmi magazinban írott tanulmányában némileg homályosan fogalmaz a bérleti díj kérésében. Keresztessy sorait olvasva láthatjuk, hogy a nyilasokkal kötött bérleti szerződésről nincs szó, viszont mintha az ÁVO igenis fizetett volna. „A továbbra is bérházként funkcionáló épület egyik bérlője már 1937-ben a nyilas párt volt, legalábbis a Magyar Nemzeti Szocialista Párt megalakulásakor Szálasi Ferenc ezt, közelebbről az épület első emeletét adta meg a párt hivatalos címeként. A „Hűség Háza” néven hírhedetté vált ház telekkönyvileg egyébként soha nem került a nyilasok birtokába, az a háborús években is – a telekkönyv szerint – Reiszner Gizella nevén szerepelt. Kérdéses volt ugyanakkor az épület tényleges tulajdonjoga. A Magyar Rendőrség Gazdasági Osztálya az Elhagyott Javak Kormánybiztosságához fordult azzal a kéréssel, hogy az állapítsa meg az ingatlan „elhagyottságát”, ez azonban - hatáskör híján - elutasította a megkeresést azzal az indoklással, hogy a tulajdonos, özv. Ali Ahmed Mirzáné nem tekinthető háborús távollévőnek. Közben kiderült, hogy az ÁVO még 1945 folyamán – minden bizonnyal határozott időtartamú – bérleti megállapodást kötött a tulajdonossal. 1947 elején megkezdődött az épület helyreállítása is. Arról, hogy ezek a munkálatok pontosan mely részeit érintették az épületnek, hallgatnak a források. Annyi bizonyos, hogy renoválták a homlokzatot, melynek ügyében építésrendőri vizsgálat is indult, azonban ennek okáról, illetve részleteiről semmit nem tudunk. A bérleti szerződés megújítása, illetve a helyreállítás költségeinek megosztása körül vita bontakozott ki a tulajdonos és a bérlő között. Özv. Ali Ahmed Mirzáné ugyanis továbbra is a korábbi lakbért követelte, a renoválás költségének beszámítása nélkül. Ezt a kincstári jogügyi igazgatóság vitatta, így nem volt hajlandó megkötni az új szerződést, valamint megfizetni a korábban felhalmozódott hátralékokat. A késedelmi kamatok ügye bíróságra került, az a tulajdonos felperesnek adott igazat, s kötelezte a kincstárt a kért összeg, valamint a perköltségek megfizetésére.” [5]
A Terror Háza Múzeum megnyitásának idején lejárató kampány indult a baloldali sajtóban a Múzeum és annak Főigazgató asszonya ellen. Ezúttal nem a befeketítési célokkal írott műveket (illetve részeket) vizsgálva, a megnyitó előtt három nappal az Élet és Irodalomban megjelent cikkben Vas Gábor a következőt írja: „Az épület tulajdonjogi helyzetén sem a nyilasok, sem Péter Gáborék nem változtattak: az ingatlan 1951-ig a Perlmutter család birtokában állt. A tulajdoni őslap nem tartalmaz hosszú pereskedésre utaló nyomokat – ezekről egyedül a terrorhaza.hu tesz említést –, azt azonban tükrözi, hogy a hajdan jómódú família végzetesen elszegényedett. A dokumentumban 1936-tól sorjáznak a közüzemi díjhátralékok miatt bejegyzett jelzálogok. Ahogyan arra Murányi Gábor a HVG-ben megjelent, Egy rémes múzeum című írásában utal, mindennek oka az lehetett, hogy a bérlők, köztük a nyilasok, nem fizették a bérleti díjat.” [6]
Egy szűk évtizeddel korábban esett szó az Andrássy út 60-ról, méghozzá az Új Élet című zsidó újságban. A rövid megjegyzés szerint: „Perlmutter tulajdona volt egyébként a később oly hírhedtté vált Andrássy út 60. számú ház. Leszármazottja egy török herceg felesége lett és bérbeadta a nyilasoknak, akik 1944-ig fizették is neki a lakbért.” [7]
A Perlmutter-gyűjteményről szóló átfogó művészettörténeti tanulmányában Horváth Hilda mindössze ennyit ír: „Perlmutter Alfréd halála után hamarosan, 1932-ben [testvére és örökösödési társa] Izsák is távozott az élők sorából. Nem sokkal elhunyta előtt végrendelkezett. Özvegyére és nevelt lányára hagyta vagyonát, azzal az utóöröklési megkötéssel, hogy haláluk után a Pesti Izraelita Hitközségé legyenek az ingatlanok, az Andrássy út 60. sz. ház és a rákospalotai villája, valamint ötven darab festménye, rajza. A vagyon negyedének a Zsidó Múzeum céljait kellett volna szolgálnia, a vagyon háromnegyedét pedig idős, munkaképtelen művészek részére kellett volna fordítani. Tulajdonosként a nevelt lány neve került bejegyzésre, míg a haszonélvezet az özvegyet illette, fenntartva az utóöröklési rendet. Az Andrássy úti ház továbbra is bérpalotaként működött, egyik bérlője 1937-től a nyilas párt volt. A tulajdonos továbbra is Reiszner Gizella maradt, aki egyébként asszonynevén Ali Ahmed Mirzáné, ugyanis 1923-ban nőül ment egy perzsa herceghez (ám nagyon hamar megözvegyült, s többé nem ment férjhez).” [8]
Eddig tehát a jelen kor írásai az Andrássy út 60. bérleti viszonyairól. Egyedül az 1993-as Új Élet cikk az, ami kifejezetten állítja, hogy a nyilasok fizettek; számos esetben viszont ugyanezt kizárják. A sajtóválogatásból egy valami azonban kimaradt, több értelemben is. Először is a leggyakrabban a „zsidó asszony a nyilasoknak székházat ad bérbe” toposz abszurditása, rosszmájúsága, amit tisztázni igyekeznek. A kommunista politikai rendőrségnek fizetett bérről nem igazán esik szó, ez mintha kimaradna. Másodszor pedig kimaradt a sajtóválogatásból egy cikk – egy könyvismertető – amely éppen ezzel a kérdéssel foglalkozik. Gervai András az Élet és Irodalomban már 2013-ban a következőket írta: „A köztudatban az ÁVH szimbólumaként az Andrássy (1949 végétől: Sztálin) út 60. él, valójában azonban a Csengery–Aradi–Izabella utcák és a Sztálin út határolta területen egy állambiztonsági negyed jött létre, 23 épülettel (bennük kaptak helyet az állomány kiszolgáló és szálláshelyei, étkezdéi, edzőterme, kultúrotthona, lőtere is.) Meglepő tény, hogy a Sztálin u. 60. – az 1951-es kisajátításig – magántulajdonban maradhatott, bérletéért özv. Ali Ahmed Mirza hercegnő havi több mint 4000 forintot kapott. (Csak adalékként: 1949-ben Péter Gábornak 3400 forint, a minisztereknek 3850 forint volt a havi jövedelmük.)” [9] A Gervai által e helyütt ismertetett könyv Müller Rolf: Politikai rendőrség a Rákosi-korszakban című munkája, amelyben a következőt olvashatjuk: „[A politikai rendőrség által használt] ingatlanok kevés kivételtől eltekintve magántulajdonban voltak, és a politikai rendőrség rendszeres időközönként fizetett utánuk. Az Andrássy út 60-ért például 1947-ben havonta több 4000 forintot Felméri Ernő ügyvédnek, özvegy Ali Ahmed Mirza hercegné jogi képviselőjének. Ez a fajta bérlői rendszer 1951 folyamán szűnt meg, amikor az érintett házakat egyszerűen kisajátították.” [10]
Ezt a kérdést tehát rövidre is zárhatjuk: Péter Gáborék „cége”, a politikai rendőrség tehát 1945 és 1951 között bérlői viszonyban állt Reiszner Gizellával, és fizetett is – szinte, mint a mondásban a katonatiszt.
De mi volt a helyzet a nyilasokkal? A tulajdonviszonyok, továbbá Reiszner Gizella egzotikusan ható asszonyneve már a kortársakat is zavarba ejtette. 1944. március 8-án például a Magyar Országos Tudósítóban a következő hír látott napvilágot: „Nyilatkozat. Az egyik délelőtti lapban »Mégis a zsidó szentegylet házában van a nyilas központ?« címmel olyan közlés látott napvilágot, hogy az Andrássy út 60. számú palota tulajdonosa török császári hercegnő az Osman [sic!] dinasztia tagja. A Magyar Országos Tudósítót felkérték annak megállapítására, hogy ez a közlés nem helytálló, özvegy Achmed Mirza hercegné nem tagja az Osman császári háznak, sőt, nem is török nemzetiségű. Az Osman uralkodóház tagjai közül csak ketten élnek Magyarországon: Mesiette Fatma és lánya Neslichah Safette török császári hercegnők.” [11]
Egy évvel korábban Sombor-Schweinitzer József rendőrfőkapitány-helyettes 1943 tavaszán írott feljegyzésében a következőket állapította meg: „Nem lehetett tisztázni azt a kérdést sem, hogy miből fizeti a Nyilaskeresztes Párt a ’Hűség Háza’ hatalmas bérét, adminisztrációját, az utazási körutak költségeit, a választási propaganda-kiadásokat és a mindeneknél magasabb személyi kiadásokat.” [12]
Visszafelé menve az időben, 1939-ben, a nyilasok nagy politikai sikereinek korszakában jelent meg Unghváry Sándor: Mit láttam az Andrássy úti nyilasházban? című pamfletje. [13] Unghváry részletesen bemutatja a Szálasi-Hubay-féle nyilaspárt összekuszálódott pénzügyeit és a visszaélés-gyanús eseteket, de az ígéretes címre némileg rácáfolva, a bérleti viszonyról nem ír semmit.
Még korábbra kell visszanyúlnunk, ha a „nem fizető nyilasok”, illetve a többi lakót elüldöző nyilasok vándormotívumának eredetét keressük. 1937-ben költözött először szélsőséges párt az épület egyik lakásába. Persze ekkor még nem „nyilasokról” volt szó, hanem az Endre László és a gróf Széchenyi Lajos által 1937 júniusában alapított Fajvédő Szocialista Pártról. Az Est így tudósított a kérdésről: „Beszéltünk a háztulajdonosnővel, Ali Ahmed Mirza hercegnével. – Kérem, mondja, amióta kiadtam a fajvédő szocialistáknak az Andrássy úti házamban lévő egyik lakást, azóta nincs nyugtom, annyian keresnek fel. A ház az enyém. A zsidó hitközség csak, mint utóörökös szerepel. Én keresztény asszony vagyok, aki nem foglalkozom politikával, a politika különben nem tartozik a háztulajdonosra. Miért nem vette ki a lakást irodának a zsidó hitközség? — A helyiséget tulajdonképpen gróf Széchenyi Lajos bérelte ki. A gróf úr előre kijelentette, hogy a lakóknak semmi kifogásuk nem lehet majd és meg is kell mondanom, hogy mint bérlőkkel a legnagyobb mértékben meg vagyok a gróf úr társaságával elégedve. A bért a gróf úr fizeti, ő felelős mindenért. Engem már fel is keresett és meg is kérdezte, van-e valami kifogásom, de csak a legnagyobb elismeréssel nyilatkozhattam a helyiségben tartózkodókról.” [14]
Alig néhány hónap múlva, 1937. október 24-én a Fajvédő Szocialista Párt egyesült Balogh István csoportjával, amely bő egy év után hagyta ott Pálffy Fidélt és Pálffy Egyesült Magyar Nemzeti Szocialista (Nyilaskeresztes) Pártját. Az igazi nagy fogás ugyanekkor, vagyis a nyilas egység ismételt kimondásakor azonban Szálasi Ferenc volt, akinek a pártját 1937 áprilisában oszlatták fel a hatóságok. Az új párt immár három nyilasvezér csoportjait fogta egybe, s a párt neve Magyar Nemzeti Szocialista Párt lett. [15] Az érdeklődés a ház és a bérlők körül természetesen nem csitult. 1938 tél végéről az alábbi riportot olvashatjuk: „A háztulajdonosok, Ali Ahmed Mirza hercegné és anyja, Perlmutter Izsák özvegye, Újpesten laknak a gróf Vécsey utcában. Kérdést intéztünk Perlmutternéhoz, hogy mit szól a házban történtekhez: – Azoknak, akik szememre vetették, hogy zsidó létemre nyilaspártnak adtam ki a lakást, azt felelem, hogy félévig állt üresen a lakás, miért nem bérelték ki zsidók? Utóvégre nekünk ebből kell megélni. Amikor Széchenyi Lajos gróf jelentkezett a lakás kibérlése végett, így szólt hozzám: »Garantálom a házban a legnagyobb rendet, a zsidó lakóknak a hajuk szála sem fog meggörbülni. Becsületszavamat adom, hogy amig a párt irodája az Andrássy-út 60-ban lesz, a házban legnagyobb rend fog uralkodni.« A gróf félévi házbért fizetett előre és valóban semmi baj sem volt a házban. Úgy tudom, hogy Széchenyi gróf ezután is meg akarja tartani a lakást, amelyet én nem mondok fel neki, hiszen semmi okom sincs rá.” [16]
Sombor-Schweinitzer rendőrfőkapitány feljegyzéseiben ezt olvashatjuk a bérleti viszony kezdetéről: „1937 június: Vitéz Endre László és gróf Széchenyi Lajos vezetése alatt megalakult a Magyar Fajvédő Szocialista Párt, amely az Andrássy út 60. szám alatt bérelt párthelyiséget. […] 1937 október […] Az egyesülés révén az új koalíciós párt Magyar Nemzeti Szocialista Párt címet vette fel, és beköltözött a Fajvédő Szocialista Párt Andrássy út 60. szám alatti központjába. Az Andrássy úti pártközpont főbérlője gróf Széchenyi Lajos volt.” [17]
A „nem fizető nyilasok” vándormotívuma mögött „A Reggel” című lap egyik 1938-as cikke állhat. A Magyarság című nyilas lap 1938 nyarán ebben az ügyben helyreigazítást is közölt. „A Reggel című hétfői hetilapban megjelent cikk miatt az Andrássy út 60. sz. ház tulajdonosa, özv. Ahmed Mirza hercegné közvetlenül a cikk megjelenése után az alábbi helyreigazító nyilatkozatot küldte be a Reggel szerkesztőségének: A Reggel t[isztelt]. Szerkesztőségének, Budapest, VI., Andrássy-ut 48. sz.
Az 1938 július 25-iki XVII. évfolyam 31. számukban „Három hónapja nem fizetnek házbért az Andrássy-úti nyilasok" című közleményére vonatkozóan, miután az a valóságnak meg nem felel, kérem, hogy a sajtótörvény 20. §-a értelmében lapjuk legközelebbi számában ugyanazon a helyen és ugyanazzal a nyomással, ahogy a cikk megjelent, a következő helyreigazító nyilatkozatot közzétenni szíveskedjenek:
Valótlan, hogy a Nemzeti Szocialista Párt Hungarista Mozgalom hónapok óta adós a házbérrel.
Valótlan, hogy a pártot bérhátralék megfizetésére akár egy ízben is felszólítottam volna.
Valótlan, hogy a közleményben számbaadott nyilatkozatot megtettem volna.
Valótlan, hogy 10.000 pengő károm lett volna.
Való ellenben az, hogy a Reggelnek magát Demjén Józsefnek nevező munkatársa telefonon engem felhívott, a párt bérfizetése iránt érdeklődött és én nevezettel tanuk jelenlétében telefonon azonnal közöltem, hogy a pártnak bérhátraléka nincs, én a bérelt helyiségeket fel nem mondtam és igy éppen az ellenkezőjét mondtam a Reggel munkatársának, amit cikkében megírt.
Tisztelettel: özv. Ali Ahmed Mirza hercegné.” [18]
Összefoglalva tehát: Perlmutter Izsák nevelt lánya, Reiszner Gizella nem volt izraelita hitű. Férje, Ali Ahmed Mirza nem török, hanem perzsa volt. Ha akarjuk, a Fajvédő Szocialista Pártot tekinthetjük a „nyilasok” egyik gyülekezetének, akik valójában Széchenyi Lajos gróf képében jelentkeztek bérlőként először 1937 nyarán, s utána, 1937 őszétől lettek most már a nevükben is „nyilasok” a bérlemény használói. 1938 júliusáig a Magyar Nemzeti Szocialista Párt egészen biztosan fizetett házbért. Feltehetően később is, ha tekintetbe vesszük Sombor-Schweinitzer töprengéseit. Nem tudjuk, hogy mire alapozta a XV. kerületi blog, illetve az Élet és Irodalom szerzője azt az állítást, hogy a tulajdoni lapon gyűltek volna a közüzemi díjhátralékok miatti jelzálog bejegyzések, az online elérhető nyílt adatbázisban levő telekkönyvben ilyesmi nem látható. Az is nyitott kérdés, hogy meddig fizettek a nyilasok. Vajon 1944. augusztus 24. vagyis az általános pártfeloszlatás után mi lett az épület sorsa? Valószínűleg nem sok minden változhatott, hiszen nemsokára újra visszatértek a nyilasok. De vajon 1944. október 15. után fizettek-e? Nem tudjuk. A „nem fizető nyilasok” tehát egyszerűen annak köszönhetően bukkantak föl, hogy az internetes keresés logikája szerint egy nyílt adatbázison szereplő kis színes, korabeli bulvárhíradás közlései a nehezebben hozzáférhető források mellett ténnyé válnak.
1945 után pedig a kommunista politikai rendőrség is fizetett Reiszner Gizellának, egészen az 1951-es kisajátításig, illetve kitelepítésig.
Zárszó helyett álljon itt Sárközi Mátyás nekrológnak is beillő rövid, karc-szerű rajza: „Perlmutter 1932 tavaszán tüdőgyulladásban halt meg. Vagyonát a zsidó hitközségre hagyta, ebből alapították meg a Zsidó Múzeumot. Leánya az első világháború idején egy perzsa főherceghez ment feleségül, hamar megözvegyült. Ahmed Ali Mirzáné bérházat örökölt, az Andrássy út 60. épületét. Naiv módon a szervezkedő nyilas pártnak adta bérbe, így lett ez 1945 után ÁVO-központ, miközben a perzsa főhercegnét kitelepítették Domoszlóra répát kapálni. Haláláig ott élt. Mit sejtett minderről ő, a finom vonású leány, aki Perlmutter 1929-es portréján ábrándosan mosolyog?” [19]
[1] Stone, Norman: Hungary: A Short History, Profile Books, London, 2018.
[2] Rátonyi Gábor Tamás: Ember, város: Rákospalota hercegnéje. In: Budapest CV. kerületi blog. (https://bpxv.blog.hu/2016/07/01/rakospalota_villasor_perlmutter_izsak_reiszner_gizella_ali_ahmed_mirza_hercegne) Letöltve: 2023. július 7.
[3] Kuroli László: Több olyan folt, In: Múlt és Jövő, 2020. 31. évf. 4. sz.
[4] Pethő Tibor: Fenyicska a Rózsadombon. Történelmi ingatlanok, kínzókamrák az Andrássy út 60.-ban, panzió a Sánc utcában, miről mesél az Astoria Szálló..., 34.o., In: Magyar Nemzet, 2012. június 23.
[5] Keresztessy Csaba: Andrássy út 60., in: História 2002/5-6. sz., 39.o.
[6] Vas Gábor: Múzeumot álmodók (riport), in: Élet és Irodalom, 2002. február 22. 4. o.
[7] Magyar zsidók a képzőművészetben (n.n.), in: Új Élet, 1993. november 15. 5. o.
[8] Horváth Hilda: A Perlmutter-gyűjtemény. In: Művészettörténeti Értesítő, 2016/65. 27–42. o.
[9] Gervai András: Ex Libris. Simon Sebag Montefiore, Timothy Snyder, Müller Rolf könyvei; A Nagy Testvér szatócsboltja című kötet ismertetése, In: Élet és Irodalom, 2013. április 19. 19. o.
[10] Müller Rolf: Politikai rendőrség a Rákosi-korszakban, Jaffa Kiadó, Budapest, 2012. 233. o.
[11] Magyar Országos Tudósító. A m.kir. Államrendőrség, Budapest Székesfőváros, a Magyar Élet Pártja, Pest vármegye, az Országos Sajtókamara félhivatalos kőnyomatú sajtótudósítója. 1944. március 8. és 1. o. (kézirat). (https://library.hungaricana.hu/hu/view/MOT_1944_03_1/?pg=81&layout=s) Letöltve: 2023. július 7.
[12] Kovács Tamás: Rendőrségi célkeresztben a szélsőjobb. Dr. Sombor-Schweinitzer József feljegyzése a szélsőjobboldali mozgalmakról, 1932–1943. Gondolat Kiadó, Budapest, 2009, 133.
[13] Unghváry Sándor: Mit láttam az Andrássy úti nyilasházban? A hungarizmus élete és bukása. Új Somogy Nyomda- és Lapkiadó Rt., Kaposvár, 1939.
[14] Nyugtalanság egy Andrássy úti bérpalotában. A lakók el akarják hagyni, mert a „fajvédő szocialista párt" odaköltözött. De nem kell megijedni. In: Az Est, 1937. augusztus 18. 5. o.
[15] A nyilaspártok „törzsfejlődését” plasztikus ágrajzon adja közre Nagy Nándor: Nyilaskeresztes pártok hatvani tevékenysége 1937–1940 között című könyvében (Agria – Az egri Dobó István Vármúzeum évkönyve 45. 2009. 291–292. o.). Listázva sorolja fel a nyilasmozgalom pártjait. Kronologikus felsorolást közöl a nyilaspártokról Paksy Zoltán: A nemzetiszocialista mozgalmak megszerveződése, párt- és regionális struktúrája Magyarországon az 1930-as években című tanulmányának 1. sz. mellékletében (In: Múltunk, 2009/3. 233. o.) Kovács Tamás idézett művéből azonban kiderül, hogy a három fő nyilascsoporton kívül még két töredék-frakció is „betársult” az új, nagy magyarországi náci pártba: a Magyar Irredenták Tábora és a Buzogánykeresztesek Pártja. (Kovács Tamás: i.m., 54.o. 141. lábjegyzet)
[16] Az Andrássy-út 60. közelről, In: Újság, 1938. február 23. 7.o.
[17] Kovács Tamás: i.m., 51. ill. 52. o.
[18] Hazudnak, hazudnak, hazudnak. Íme így tudósít a baloldali sajtó. In: Magyarság, 1938. július 26. 3. o.
[19] Sárközi Mátyás: A Kövesi-kollekció (Molnos Péter: A titkos gyűjtemény), In: Holmi, 2014/3. 375. o.
Kép: A Nyilaskeresztes Párt székházának (ma Terror Háza Múzeum) bejárata 1944-ben (Fortepan/Fortepan)
Máthé Áron
